Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Pintér Attila: Mecsetek és katonai barakkok között. A politikai pártok evolúciója a török politikai rendszerben
Mecsetek és katonai barakkok között A pártok inkább vezetőik „nyúlványai" semmint tömegszervezetek. Problémát okoz a túlzott centralizáció, a belső mechanizmusok nem demokratikusak. A képviselőket, valamint helyüket a listán a központi végrehajtó bizottság jelöli. A képviselők a pártvezetőktől függenek, akik teljes lojalitást és engedelmességet várnak el, ez szinte elmoz- díthatatlanná teszi a pártvezetőket. A pártbürokrácia az egyik fő akadálya annak, hogy a pártok nem képesek gyökeret verni a társadalomban.2 A hatalmát a tekintélyelvre építő politikai elitet rövid távú érdekek vezérlik, nem a különböző civil szervezetekkel, gazdasági és szakszervezeti érdekcsoportokkal való kapcsolatok kialakításával és azok fejlesztésével, hanem jól kiépített klientúrarendszerük révén igyekeznek politizálni.3 A jelenlegi török politikai modell a hagyományos és a modern berendezkedés közötti átmenet terméke: demokratikus intézmények működnek, a jogrendszer kodifikált, ugyanakkor a politikai elit hajlamos figyelmen kívül hagyni a törvényeket és a jogszabályokat, amelyeket azonban a politikai küzdelmek során igyekszik a maga javára felhasználni.4 Az elavult pártrendszer, amelynek következménye a társadalom passzivitása, megakadályozza egy modern politikai elit kialakulását.5 Az erős állami tradíció („devlet baba" - „állam bácsi") elnyomja a civil társadalmat - a törökök alig tíz százaléka tagja valamilyen civil szervezetnek -, amely nem partnere, csak kiegészítője az államnak.6 A török politika fő problémája az elit kérdése, a hagyományos tisztelet a hierarchia iránt: Történelmi okok miatt egy szűk, privilegizált csoport a domináns. Az Oszmán Birodalomban privilegizált helyzetben volt a döntéshozó, katonai és civil bürokrácia, a köztársaságot pedig oszmán bürokratikus tradíciók szerint nevelt személyek hozták létre és működtették hosszú időn keresztül.7 A pártok a különböző törésvonalak - baloldal-jobboldal, szekuláris-iszlámista, török-kurd, szunnita-síita - mentén jöttek létre, ezek válság esetén tovább mélyülnek.8 A törésvonalak mellett belpolitikai problémát okoz a pártrendszer fragmentálódása és instabilitása, amelynek következménye a gyakori, rendszerint nem stabil koalíciós kormányzás. 1983-ban választási küszöböt határoztak meg, e szerint csak azok a pártok kerülhetnek be a nemzetgyűlésbe, amelyek országos szinten megszerzik a szavazatok 10%-át. Az 1980-as katonai beavatkozás után a politizálástól eltiltott régi politikai elit az 1987-es referendumot követően visszatérhetett a politikai életbe, és újra megszervezte saját pártjait, de addigra az 1983 után megjelenő új politikusi generáció is megtette ugyanezt.9 Ennek köszönhető, hogy míg a két nagyobb pólust (jobb- és balközép) 1960-80 között még csak egy-egy, 1983 után fokozatosan két-két párt fedte le. Jóllehet programjaik között áthidalhatatlan akadály nem mutatkozott, összeolvadásuk elsősorban a személyi ellentétek miatt vált lehetetlenné. Az egyesülés gátja a pártok klientúrájának pozíciója elvesztésétől való félelem.10 A szavazók 1987 óta megoszlanak a régi és új pártok között. A régi, pártelkötelezett szavazók már nem jelentenek követendő példát utódaik számára. A gyors népességnövekedés és társadalmi mobilizáció következtében a fiatalabb generációknak nincs pártidentitása. Fi2004. tavasz-nyár 117
