Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Csaba László: Stratégiaváltás az orosz külpolitikában
Stratégiaváltás az orosz külpolitikában deződik. Ám az ellentmondásos kínai tagság ügye is előbb rendeződött (2002 során és a tajvani kérdést is rendezve, ami nem kis diplomáciai teljesítmény volt). Másfelől mivel a külföldi működőtőke-beáramlás a kilencvenes évek második felében az évi alig másfél milliárd $-t sem érte el az EGB/EBRD kimutatásai szerint, így a hazai tőke verseny- pozícióit veszélyeztető külföldiek nem jelentek meg. Ez erősítette a nemzeti burzsoázia helyzetét, de aligha szolgálta a nemzetgazdaság egészének korszerűsítési igényeit. A primakovi időszakban az orosz figyelem középpontjába a FÁK került, ahol Oroszország főhatalmi, védnöki és döntőbírói szerepét a nyugati hatalmak hallgatólagosan elfogadták, sőt nem is nagyon bánták, hogy nem kell ezen áttekinthetetlenül bonyolult ügyekben állást foglalniuk. Oroszország 1996-ban elismerte csecsenföldi vereségét, iráni segítséggel véget vetett a tádzsik polgárháborúnak, ugyanakkor fönntartotta a Moldova és Ukrajna számára gondot jelentő Dnyeszterentúli Köztársaságot, elérte Abházia 1992-ben, még a Csecsenfölddel párhuzamosan megindult, de ekkorra már nyílttá váló de facto elszakadását Grúziától, és 1996 óta évente megújuló egyesülési tervezeteket ír alá a nemzetközi együttműködésből kirekesztett Fehéroroszország pária kormányával. Oroszország a FÁK keretében különféle koordinációs, vám- és valutauniós kezdeményezésekkel állt elő, amelyek ugyan nem voltak megvalósíthatók, de a befolyási övezet igényét jelezték (Aslund-Garrett-Olcott szerk., 1999). Eközben Közép-Európát minden külön értesítés nélkül feladták. Miközben az orosz tőkekivitel 1992 óta csak ritkán nem haladta meg a 10 Mrd $-os nagyságrendet (volt 40 Mrd körül is), a közép-európai nagyprivatizációkból az orosz tőke majdnem teljes körben kimaradt, és ez nem kifejezetten a helyi kormányzatok akadékoskodása miatt történt. Ezzel élesen szemben állt a délkelet-európai aktív szerepvállalás, különösen a Mi- losevic-rezsim disszonáns támogatása. Mivel a nagyszerb törekvésekhez az évtizedben semmilyen valós orosz érdek nem volt köthető, ez a szimbolikus, történelmi ihletésű politizálás jól szemlélteti cikkünk egyik bizonyítandó hipotézisét, nevezetesen azt, hogy az orosz külpolitika jelentős részben a belső közönségnek szól. Ha tetszik, a megkésett nemzetépítést szolgálta mind itt, mind a FÁK területén. Materiális értelemben azonban nehéz lenne eredményesnek minősíteni, bármely sikermérce szerint is. Mi több, a már Vlagyimir Putyin miniszterelnöksége alatt kitört és ma is tartó második gyarmati háború Csecsenföldön nagyban hozzájárult a demokratikus Oroszország hitelének csökkenéséhez, az orosz hadsereg mítoszának aláásásához és a tartalmilag helytálló terroristaellenes érvek csekély nemzetközi elfogadtathatóságához is (egészen a 2001. szept. 11-ei merényletekig). Ha a primakovi külpolitikát inkább belpolitikai célmetszetében, semmint önértékén tarthatjuk sikeresnek, az 1999-ben őt követő utódja, a karrierdiplomata Igor Ivanov alatt kialakított pragmatikus nacionalizmus keretében a gazdasági dimenzió újraéledésének lehettünk tanúi. Miközben Oroszország rendre hoz nyilvánosságra olyan dokumentumokat, mint a 2000. tavaszi katonai doktrína, amely fenntartja az első atomcsa2004. tavasz-nyár 107
