Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Csaba László: Stratégiaváltás az orosz külpolitikában
Stratégiaváltás az orosz külpolitikában eredeztethető, s végső fokon a - felbomlóban lévő - Varsói Szövetség helyén próbált létrehozni valamit, ami a NATO egyeduralmát megakadályozhatja, valamint a légüres tér képzetét/következményeit ellentételezi. Az ugyanis a korabeli elemzésekből is világos volt, hogy a katonai hatalmának és közvetlen ellenőrzésének meggyengülésével szembesült szovjet vezetés - a rendezett visszavonulás keretében - a kül-, gazdaság- és biztonságpolitika egészében olyan új koordináta-rendszert (és ezt tükröző egyezmény- és intézményrendszert) kívánt létrehozni, ami a jaltai egyezmény eredeti értelmezéséhez való visszatérésként Oroszország biztonsági érdekeit a közvetlen gyámkodás helyett az együttdöntés/beleszólás síkjára helyezte volna át (Iivonnen szerk., 1991). Ebben az összefüggésben inkább a késő-gorbacsovi évek írhatók le konstruktivistaként. Ezzel szemben a Kozirjev-korszakban Oroszország önmeghatározása és önérdek-érvényesítése került újraforgalmazásra. A volt szovjet köztársaságok közel-küíföldkénti definiálása, a rubelövezethez történő ragaszkodás (a gazdasági önérdek ellenében) vagy épp a haderőreform elhalasztása és az 1994-ben kitört első csecsen háború mind azt jelezte, hogy az orosz külpolitika visszatért hagyományos, érdekvezérelt felfogásához. Eltekintve attól, hogy a külügy- (a hadügy- és a belügyminisztériumhoz, valamint a biztonsági szolgálathoz hasonlóan) a cári időszak végétől folyamatosan ki volt vonva a népképviseleti ellenőrzés alól, s ez a helyzet azóta se változott - mert maradt a közvetlen elnöki irányítás -, a külpolitika értelemszerűen a kormányzó koalíció változó erőviszonyait jelenítette meg ebben az időszakban is. 1992-93 során Oroszország szembesült azzal a megkerülhetetlen ténnyel, hogy gazdasága modernizálásához sok tízmilliárdnyi tőkére van szükség - ez meg leginkább az Egyesült Államokból szerezhető be. A nagy tőkeerejű, így nem azonnali megtérülésre játszó cégek is inkább ott vannak bejegyezve, mint másutt. Végül az ország pénzügyi talpra állításában és az ezzel összefüggő technikai segítségnyújtásban is az amerikai vezetésű IMF/Világbank csoport bizonyult a legoperatívabbnak. Romantikáról tehát szó sem volt, s ha a végeredmény felől nézzük, vagyis onnan, hogy a szovjet rendszert vérontás és éhínség nélkül bontották le, a műtét kétségkívül sikerült. Oroszország külpolitikája ebben az időszakban sikeresen vedlette le a szovjet óriáskígyóbőrt, demonstrálván megjelenítve mind nemzeti érdekközpontúságát, mind pedig demokratikus irányelveit. Ugyanakkor az 1993. decemberi választásokon a demokratikus erők megsemmisítő vereséget szenvedtek. A Legfelső Szovjet 1993. októberi szétlövését követő két hónap múltán a választók háromnegyede az elnök által is támogatott radikális reformpolitikusok ellenfeleire adta voksát. Ennek következtében egyrészt kikerültek az első vonalból a népszerűtlen reformok első vonalbeli képviselői - így Gajdar, Fjodorov és persze Kozirjev - miközben teret nyertek a magukat „centralistaként" beállító nómenklatúra-kapitalisták és ágazati érdekképviselők.4 Annak idején sem volt kétséges, hogy az átalakulásban nem annyira politológiai vagy közgazdasági 2004. tavasz-nyár 105
