Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 3. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pankovits József: Külkapcsolatok és korértelmezés a magyar-olasz viszony 1956 utáni tapasztalata alapján
Pankovits József nyékhez képest kezdett fölengedni, a kapcsolatok kezdtek helyreállni, és Nagy Imre, valamint munkatársainak 1958-as kivégzése után már nem sokkal újból intenzíven és kitüntetett formák között fejlődtek. Nagy Imréék kivégzése nyilvánvalóan ártott a kapcsolatok fejlődésében lassan jelentkező és mindkét oldalról igényelt fellendülésnek, ám bármennyire is nagy port vert fel 1956 miniszterelnökének tragédiája, a propagandisz- tikus tiltakozásokon túl a római politikai élet résztvevőinek kedélyét igazából már nem borzolta. Erre vall az olasz külpolitikára rendkívül befolyásos Vatikánban szerzett magyar követségi információ, amely szerint itt megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy a megtorlások politikailag kimért dózisa elsődlegesen az „elhajló" Nagy Imrét és társait sújtotta, Mindszenty Józsefet az ítélőszék megkímélheti,4 annál is inkább, mert az amerikai követségen biztonságos menedékre lelt. Nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy ez az értékelés az olasz diplomácia magatartását is meghatározta. A magyar-olasz kapcsolatok alakulásában 1958/1959-től a fordulat jeleit észlelhetjük, ami kimondatlanul előmozdította a kádárinak nevezett politikai rendszer visszatérését a külpolitikai szalonokba, egyfajta külpolitikai legitimációt biztosítva számára. Az olasz külpolitika 1956 és 1959 között - fokozatosan csökkenő aktivitással - tevékenyen részt vett a Magyar Népköztársaság elleni nemzetközi, főleg az ENSZ fórumain folytatott kampányban, kifejezve ezzel az 1956-os forradalom iránti szolidaritását. Közvetlenül 1956 ősze után egy-két évig a hivatalos magyar személyiségeket, diplomatákat diszkriminációk, udvariatlanságok, alkalmasint sértések érték, ahogyan a bojkott vesztegzára kívánta.5 Kiemelhető ezek sorából Horváth Imre külügyminiszter itáliai tartózkodásának epizódja 1957. november elején (november 2-5. között). A külügyminiszter Egyiptomból volt visszatérőben, és a római ideiglenes ügyvivő, Soós Lőrinc hiába kísérelte meg Horváth megfelelő szintű külügyi protokollját megszervezni, az olasz külügyminisztérium kitért ez elől. Arra hivatkoztak, hogy a kérdéses napokon - Olaszországban ünnepek lévén - Giuseppe Pella, aki egy személyben külügyminiszter és miniszterelnök-helyettes volt, továbbá más vezetők nem tartózkodnak a fővárosban.6 A „kegyes csalás" azonban lelepleződött, mivel Pella november 3-án Kozirjev szovjet nagykövet vendégeként elfogyasztott egy ebédet, és erről maga Kozirjev tájékoztatta másnap a magyar követség koktélpartiján Horváthot és a követségen megjelent „baráti" országok diplomatáit. A szovjet nagykövet előadta, hogy a Pella és közötte lezajlott beszélgetés olyan fontos kérdést érintett, mint a leszerelés, a nemzetközi béke és biztonság ügye. Kozirjev ismertette Pellával a leszerelésre vonatkozó szovjet javaslatokat, többek között azt, hogy a leszerelés kérdését széleskörűen, az ENSZ-tag- államok konferenciáján kell megvitatni. Kozirjev előadásában Pella első reakciója egyetértőnek látszott, majd amikor a szovjet diplomata megkérdezte, hogy egyetértésének megfelelő utasítást küld-e az olasz ENSZ-képviselőnek, azaz támogatná-e Gro- miko előterjesztendő javaslatait, Pella „dadogni kezdett". Kétséges, hogy egy a retorikában képzett olasz politikus akármilyen szituációban dadogjon, azonban a beszélge184 Külügyi Szemle
