Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 3. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Garai Ildikó: A fasiszta hatalomra jutást megelőző és azt követő olasz külpolitika összehasonlítása
Garni Ildikó az áhított birodalom területét), gazdasági értelemben pedig minél nagyobb részesedést akart magának a jóvátételből. A háborús vereség és a trianoni békeszerződés folytán elszigetelődött Magyarország az olasz közép-európai érdekszférához tartozván az olasz diplomácia segítségével kerülhetett csak közvetett kapcsolatba az európai nagyhatalmakkal. Olaszországnak viszont a szláv túlsúllyal szemben volt szüksége a Közép-Du- na-medencében egy konszolidált és iránta lojális államra. A kölcsönös egymásra utaltság abban az értelemben valósult meg, hogy a francia szövetségi rendszerből kimaradt Magyarország nyílt támogatását a győztesek közül csak Olaszország vállalhatta fel. A fasizmus hatalomra jutásával érdekes helyzet állt elő Közép-Európában. A nemrég kialakult és ennélfogva szilárd helyzetűnek egyáltalán nem tekinthető utódállamok rendszere addig szokatlan külpohtikai°aktivitással és erőszakos terjeszkedési szándékkal találta szembe magát. Egy fiatal, de mégis fennálló politikai alakulatba hatolt be a fasiszta külpolitika, helyet és rangot követelve magának. Jelentett-e bármi újdonságot az effajta fellépés a korábbi olasz politizáláshoz képest? Az új célok nyilvánvalóan az első világháború utáni új nemzetközi helyzethez való alkalmazkodásból következtek. A leendő módszereket és politikai kultúrát (illetve kul- turálatlanságot) előlegezte meg az, ahogyan Olaszország visszakövetelte magának a jogot a nemzetközi közösség sorsának meghatározásában való részvételre. A Népszövetség égisze alatti nemzetközi együttműködést magára nézve nem tekintette kötelező érvényűnek; az egalitarizmus eszméjére alapított, a nemzetek egyenrangúságát alapul vevő politizálást kizártnak tartotta, hiszen a szervezet felépítéséből következett a jogegyenlőtlenség, az egyes államok belügyeibe való beavatkozás kényszere. A Nép- szövetség által megszabott rekonstrukciós politikában sem szívesen volt partner: mivel nem rendelkezett megfelelő gazdasági erővel, nem volt döntő szava. A békecélokat mint legfőbb megvalósítandót visszautasította. A versailles-i békekonstrukciót nem tekinthette politikája keretének, mivel annak széttörésében volt érdekelt. Találóan jellemezhető mindez a „nem-program" kifejezéssel. Minden újabb döntés kiindulópontja a visszautasítás, az ellenszegülés, az el nem fogadás volt. Új lett az alapelv és az ennek kifejezésére szolgáló nyelvezet. A fasiszta külpolitika talán igazi állandósága a „soha ne folyamodj erőszak alkalmazásához" („mai ricorrere all'uso della forza") kötelezettség magára vállalásának kifejezett visszautasítása volt. A minden megnyilatkozásból kiszivárgó ellenérzés [neheztelés, megbántódás] a régi szövetségesekkel szemben, a „C'e maistata una vittoria italiana, nel novembre 1918?" nagyon kifejezően foglalja össze az állandó haragból és a felhalmozódott elégedetlenségből fakadt lelkiállapotot, mely igazi táplálja lesz nem is igazán a fasiszta diplomácia első időszakának, hanem a körítés atmoszférájának, melyben egymást váltják majd a bizalmatlanság eredményeként kialakult védekező magatartás és a szövetségeseknek címzett vitatott pontok, anélkül hogy a múlttal való szakításnak vagy egy igazán új irányvonal kezdetének a nyomára bukkannánk.27 162 Külügyi Szemle
