Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 3. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Garai Ildikó: A fasiszta hatalomra jutást megelőző és azt követő olasz külpolitika összehasonlítása
A fasiszta hatalomra jutást megelőző és azt követő olasz külpolitika összehasonlítása gal való szövetség esélyét. Az örök ellenség feltámadásától félve nem válogatott az eszközökben sem: ez a Briand nevével fémjelzett politika, mely a Habsburg-restaurációt is felvállalná a dunai konföderáció létrehozása érdekében. Aztán a nemzetközi politika irányvonalának és kényszerítésének megfeleló'en elvetette a Habsburg-megoldást, és a kisantant szilárd szövetséggé merevítésének útját egyengette (Barthelot, Clemen- ceau). Ez a szisztéma minden érdeket kielégített, az utódállamok egymást erősítve léptek fel Magyarország és a Habsburgok ellen; a nagyhatalmak pedig ütközőzónát képeztek Németország és a Szovjetunió között. Anglia elsősorban gazdaságilag tudta kihasználni e térséget, elegendő pénzügyi erővel rendelkezvén a kölcsönnyújtáshoz, ennek ígéretével vagy a megvonással fenyegetőzve fejtett ki politikai nyomást; nem szerződésekkel garantált szövetségi rendszert épített. Magyarics tanulmányában a brit politikai gondolkodásról szólva úgy véli, a különböző igényeket nem etnikai alapon, hanem az erőegyensúlyi politikába ágyazottan tudták volna elsősorban támogatni. Ennek tökéletesen megfeleltek Masaryk és Supilo érvei a béketárgyalásokon, amikor a független szláv etnikumú államok létrehozásának szükségességét összekapcsolták a német veszéllyel. Ugyanebből következett a magyar revíziós törekvések talán legnagyobb gyengesége, az hogy a magyar követeléseket elsősorban etnikai és történelmi érvekkel kötötték össze - és nem tudtak kimutatni nagyhatalmi érdekeket.0 Ezen a ponton azonban felniéiül a versailles-i békerendszer egyik elvi alapjának megkérdőjelezése; hogyan kell értelmezni a nemzeti önrendelkezés, az ebből fakadó nemzetállamiság, az etnikai elven alapuló jogérvényesítés eszméit. A wilsoni pontok szerint Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánatos, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét; a különböző balkáni államok egymás közötti kapcsolatait barátságos tanácskozás útján az állami és nemzetiségi hovatartozás történelmileg kialakult vonalai szerint kell meghatározni, politikai és gazdasági függetlenségüket és területi sérthetetlenségüket nemzetközi garanciákkal kell alátámasztani; az olasz határokat a világosan felismerhető nemzetiségi vonalak szerint kell kiigazítani. Ormos kielégítő magyarázattal szolgál a felmerülő kérdésre. Először is külön kell választanunk a padovai fegyverszünetet és a versailles-i békerendszert - ahogy Cle- menceau is figyelmeztet, a kettő nem összekeverendő-: a fegyverszünet „tisztán katonai" jellegű, tehát nincs szükség politikai kötelezettségvállalásra; így (és csak így) nyílt lehetőség arra, hogy a wilsoni pontokat elfogadhassák a békeszerződések elvi alapjaként.6 Hangsúlyos az „elvi" szó, ugyanis éppen erre hivatkozva tekinthetjük a megegyezést politikai remekműnek: „úgy fogadta el Wilson alapelveit, hogy a szövetségeseknek aktuálisan és konkrétan semmit sem kellett azokból alkalmazniuk... Elfogadták a nemzeti önrendelkezés gondolatát, de egyúttal biztosították, hogy ennek érvényesülési módját a háborús jog keretében előkészítsék. A tizennégy pont ilyetén elismerése Wilson vereségét jelentette..."7 2003. ősz 155
