Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 2. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Füsti Molnár Zsuzsa: Walter B. Slocombe: Erőszak, megelőző csapás és törvényesség
Folyóiratszemle se elengedhetetlen feltétele-e az erő legitim felhasználásának. Ez a beleegyezés a Biztonsági Tanács határozatán keresztül valósul meg, ez pedig függ attól is, hogy Oroszország vagy Kína nem él-e vétójogával. Természetesen Nagy-Britannia vagy Franciaország is megvétózhatja azt, és elméletileg abban az esetben is születhet negatív döntés, ha hiányzik a BT-tagok többségének beleegyezése, még akkor is, ha egyetlen állandó tag sem szavazott ellene. Ebből tehát az következik, hogy ha a katonai erő felhasználásának abszolút feltétele az ENSZ jóváhagyása, akkor egyetlen olyan katonai fellépés sem jogszerű, amelyet Oroszország vagy Kína (vagy elvileg akár Franciaország, Nagy-Britannia vagy az USA) ellenez, függetlenül attól, hogy ez az akció egyébként milyen széles körű támogatásban részesül, és nemzetközi jogi vagy politikai szempontból mennyire jogos. Például 1999-ben a koszovói beavatkozás sem kapott klasszikus értelemben véve jóváhagyást a Biztonsági Tanácstól, mégis széles körben legitimnek tekintették, mint olyan „humanitárius intervenciót", amely megakadályozta a konfliktus továbbterjedését a régióban. Az unilaterális és a multilaterális közötti válaszvonal tehát nem feltétlenül a nemzeti döntés és a BT határozata között húzódik, hanem a minél több ország támogatásának megszerzésére irányuló erőfeszítés és az egyedül cselekvés között. A megelőző támadás kérdése sokkal bonyolultabb, hiszen az a felfogás, hogy a „védekezés" jogos, és a „támadás", negatív szóhasználattal élve az „agresszió" pedig nem, mélyen gyökerezik a katonai erő alkalmazásáról szóló vitákban. Valójában nehéz különbséget tenni e két fogalom között, annál is inkább, mivel sok esetben úgy próbálják megszüntetni ezt a különbséget, hogy az erőszakot, mint a viták rendezésének eszközét, teljesen száműzni akarják. Az „önvédelem" fogalma azonban tovább él, és magában hordozza azt a kérdést, hogy a prevenció vagy a megelőző támadás mikor jogszerű. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az amerikai kormány bizonyos körülmények között fenntartja a megelőző csapás jogát, főként terroristák és haramiaállamok ellen, amelyek nukleáris vagy más tömegpusztító fegyverekkel rendelkezhetnek. Az ellenük folytatott harc aligha nevezhető megelőző jellegűnek, hiszen az Egyesült Államok már a szeptemberi terrorcselekmények előtt is többször vált szervezett terrorcsoportok akcióinak áldozatává. Azok az országok, amelyek területén terroristák működnek, kötelesek fellépni ellenük, és az amerikai kormányzat a terrorizmusnak otthont adó országokat éppúgy támadási célpontnak tekinti, mint magukat a terroristákat. Mivel ez utóbbiak nem állami szereplők, a szuverenitás kérdését is felvetik, és esetükben nem is annyira megelőző támadásról lehet beszélni, hanem inkább olyan háborúról, amely nem illik a hagyományos keretekbe. Ez a háború azonban nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok bármikor felléphet megelőző jelleggel és egyoldalúan, amikor a nemzeti érdekeit veszélyben érzi, hanem kizárólag a tömegpusztító fegyverekkel fenyegető haramiaállamok ellen. Ezt a nemzetbiztonsági stratégiájában is megfogalmazza: „Fel kell készülnünk arra, hogy megállítsuk a gonosz államokat... mielőtt képesek lennének tömegpusztító fegyverekkel fenyegetni vagy felhasználni azokat az 262 Külügyi Szemle
