Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Száraz Enikő': A biztonság új dimenziói
A biztonság új dimenziói Száraz Enikő A második világháború után a nemzetközi politika viszonyait elemző és azokat elméleti rendszerbe foglalni kívánó iskolák között a realizmus különböző válfajai váltak uralkodóvá. Ennek oka alapvetően a hidegháborút meghatározó kelet-nyugati szembenállásnak a nemzetközi viszonyokat viszonylag leegyszerűsítő hatására, valamint arra vezethető vissza, hogy a két tömb külpolitikai magatartásában a nukleáris elrettentés és a globális megsemmisítés „valósként" percipiált lehetőségei között az egyes államoknak nem maradt más választásuk, mint hogy ebben a környezetben a saját biztonságukat állami érdekeik alapján önerőből, illetőleg szövetségi rendszerek kiépítésével próbálják megvédeni, illetőleg megerősíteni. Erre a fajta állami magatartásra alapozva bontakozott ki a nemzetközi politika hidegháborús államközi viszonyait a „nemzeti érdek", a „nemzeti biztonság", a „hatalmi egyensúly", a „hegemóniáért folytatott harc", a „fegyverkezési verseny" stb. fogalmakkal leíró úgynevezett mainstream áramlat, azaz a realizmus paradigmája, olyan teoretikusok munkásságának eredményeként, mint Kenneth Waltz, Hans J. Morgenthau, John Me- arshiemer stb., illetőleg a realizmusnak a nemzetközi rendszer struktúrájáról megfogalmazott téziseit kritizáló neorealizmus vagy strukturális realizmus elmélete, melynek fő kiindulópontja a már klasszikusnak számító úgynevezett komplex interdepen- dencia koncepciója volt Robert O. Keohane és Joseph Nye kidolgozásában. Elméletük középpontjában a növekvő gazdasági interdependencia kényszerei következtében a realista „self-help" mellett a különböző interetatikus együttműködési rendszereknek is jelentős szerepet szántak. Ezzel az elméleti feltevésükkel megnyitották az utat egy másik fajta nézőpont felé, amit röviden neoinstitucionalizmusnak nevezünk, s amely elmélet a nemzetközi rendszer fő mozgató rugójának az államok mellett a nemzetközi szervezeteket és a nemzetközi jogot tekintette. Ennek ellenére a második világháborút követő időszak nemzetközi politikával és rendszerrel foglalkozó diskurzusának gerincét a realizmus, illetve annak említett „neo" változata alkotta. A hidegháború megszűnésével olyan kihívások és fenyegetések kerültek felszínre, amelyekre a realista paradigma önmagában már nem volt képes teljes körű magyarázatot adni és megoldási lehetőségeket nyújtani. Ezért már a nyolcvanas években is 2003. nyár Í99
