Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 1. szám - KÖZEL-KELET - J. Nagy László: Az arab országok a magyar külkapcsolatokban (1947-1962)
Az arab országok a magyar killkaycsőlátókban (1947-1962) (Tunéziával 1956-ban, Marokkóval 1959-ben), de döntően az algériai háború (1954— 1962) megakadályozta, hogy azok megtöltődjenek tartalommal. Az egyiptomi kapcsolat 1947-1955 Magyarország külpolitikai mozgástere ugyancsak szűk volt az említett időszakban, külkapcsolati rendszerünk valójában ekkor csupán a szovjet diplomácia eszköze. Moszkva nem mutatott különösebb érdeklődést az arab országok - s általában a mediterrán térség - iránt. Közvetlenül a háború befejeztével tett némi kísérletet befolyása ki- terjesztésére (területi követelések Törökországgal szemben, részvételi szándék kifejezése a Líbia feletti ellenőrzésben), de ezekkel gyorsan fel is hagyott. 1946 őszén amerikai újságíróknak arra a kérdésére, hogy mi a szovjet álláspont az amerikai hadihajók jelenlétével kapcsolatban, Sztálin azt válaszolta, hogy az Moszkva számára teljesen közömbös kérdés.4 A Maghreb térségben a francia fennhatóságot a szovjetek nem szándékoztak zavarni, a közel-keleti önálló arab államokat London bábjainak, magát az Arab Ligát pedig a brit külpolitika eszközének tartották. Ez az álláspont nagy mértékben közrejátszott abban, hogy Moszkva támogatta Izrael Állam megalakulását, de a kapcsolatokban már 1949-50-ben zavarok mutatkoztak.5 A Szovjetunió és a szocialista országok kizárólag Európára, a német kérdésre összpontosították figyelmüket. Ettől a kontinentalizmusnak nevezhető koncepciótól Sztálin halála után kezdtek elszakadni és kialakítani egy globális elkötelezettségű külpolitikát, amely az SZKP XX. kongresszusán (1956. február) nyert megfogalmazást. Itt került sor a korábban az imperializmus lakájának nevezett nemzeti burzsoáziának a rehabilitálására. A szuezi válság után egyre határozottabban kötelezték el magukat a keleti blokk országai a mediterrán térségben, s általában az úgynevezett harmadik világban. Ehhez felhasználták a nemzetközi fórumokat, de olykor még a konfliktusok kockázatát is vállalták. Egyre nagyobb, mondhatni túlzott jelentőséget tulajdonítottak a „természetes szövetségesnek" nevezett új államoknak a nemzetközi kapcsolatokban. Az 1960. novemberi moszkvai nemzetközi kommunista értekezlet hivatalos dokumentuma jól tükrözi a változást: az első helyen továbbra is a Szovjetunió és a szocialista országok állnak, de a második legjelentősebb politikai erőnek már nem a fejlett országok munkásmozgalmát minősítik, hanem az úgynevezett harmadik világ nemzeti felszabadító mozgalmait.6 Kevesebb, mint egy évtized alatt a nemzeti burzsoázia szédületes karriert futott be: ellenségből privilegizált szövetségessé vált. Ez a vázolt koordináta-rendszer határozta meg Magyarország kapcsolatait az arab országokkal. Ezeknek a kapcsolatoknak a tanulmányozása nem csupán a magyar diplomácia, hanem az egész arab térség történetéhez is értékes adalékokat szolgáltat. 2003. tavasz 775
