Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Joób Kristóf: A németek menekülése keletről. Összegyűjtött cikkek és tanulmányok a németek második világháború utáni kitelepítéséről
Folyóiratszemle ülésező jaltai konferencián a győztesek nem tudtak megállapodni abban, hol húzódjon Lengyelország határa a háború után, és hány millió németet telepítsenek ki eredeti lakhelyéről. Május 8. után több mint egymillió német visszatért a szovjet és lengyel csapatok által megszállt területekre, de júniusban a lengyel kormány lezárta az Odera és a Neisse hídjait. Május és október között a Benes-féle dekrétumok következtében a csehszlovákiai (szudéta, morvaországi, szepességi stb.) német (és magyar) lakosságot megfosztották állampolgári jogaitól és javaitól. Május és július között több százezer németet kergettek el a lengyel és csehszlovák területekről, súlyos atrocitások kíséretében. Ezek az akciók még spontán jellegűek voltak. A július 17. és augusztus 2. között tartott potsdami konferencián már a szervezett kitelepítésről határoztak, melynek „rendezetten és humánus módon" kellett volna lezajlania. November 20-án a Szövetséges Ellenőrző Bizottság újabb 6,7 millió német kitelepítését határozta el. A szervezett kitelepítés 1946 januárjában kezdődött. A jól képzett szakembereket 1951-ig részben visszatartották. Sztálin utasítására Kelet-Poroszországból és a szovjet megszállási övezetből 70 ezer embert deportáltak a Szovjetunióba. 1947 végére kifújt a kitelepítési akció, ettől kezdve évente már csupán néhány tízezer németet kényszerítettek lakóhelye elhagyására. A spontán és szervezett kitelepítések-elkergetések több mint 13 millió németet érintettek, ugyanakkor a második világháború során összesen 50 millió ember vesztette el otthonát Európában, vagyis közülük csak minden negyedik volt német. Mikor 1945. július 17-én a potsdami Cecilienhof-kastélyban Churchill, Sztálin és Truman összeültek, deklarált céljuk a spontán vagy „vad" kitelepítések szervezett keretek közé szorítása volt, és az, hogy megakadályozzanak egy példátlan méretű (mai kifejezéssel humanitárius) katasztrófát. Közösen meghozott döntéseikkel azonban csak rontottak a helyzeten. A nagyméretű kitelepítés gondolatát Churchill sem vitatta, sőt, ezt tartotta a „legkielégítőbb és legtartósabb megoldásnak, mely után megszűnik a népeknek ez a keveredése, ami csak végeláthatatlan problémákat okoz". Az más kérdés, hogy az itt tárgyalt területek legnagyobb része eredetileg homogén volt etnikai szempontból, a „keveredést" pedig a határok átszabása eredményezte. Az etnikai tisztogatás segítségével megteremthető tartós béke gondolatát egy bizonyos George Montan- don nevű deklaráltan antiszemita svájci orvos fogalmazta meg még 1915-ben. Nyolc évvel később a kétmillió embert érintő török-görög lakosságcsere során ültették át először gyakorlatba ezt az elméleti felvetést. Churchill számára ez az 1923-as lausanne-i megállapodás volt iránymutató a potsdami tárgyalások során. Hátsó-Pomeránia és Szilézia Lengyelországhoz csatolását, és újabb milliók kitelepítését azonban még a britek is ellenezték, többek között azért is, mert az így konzervált lengyel-német gyűlölködés miatt Lengyelország hosszú időre a Szovjetunió kényszerű szövetségesévé kellett váljon. Sztálinnak azonban végül sikerült megtörnie a britek ellenállását. Lengyelországban ezalatt egyre többen tartottak attól, hogy a szövetségesek humanitárius okokból időben kitolják a kitelepítés menetét, ezért önkéntes milicisták és a hozzájuk 134 Külügyi Szemle
