Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Gazdag Levente: Heiner Timmermann (szerk.): Eine Verfassung für die Europäische Union
Heiner Timmermann: Eine Verfassung für die Europaeische Union lám. Az is tény ugyanakkor, hogy az unió nem egyszerű nemzetközi szervezet, hanem valahol félúton van az állam és a nemzetközi szervezet között. Ennek alapján valamilyen, az alkotmány és a nemzetközi szerződés közötti instrumentumra volna szüksége, ezt nevezik alkotmányszerződésnek. Hangsúlyozandó az instrumentum szimbólumértéke, a fogalom a nyilvánosság számára mozgósító erőt jelent. Az EU elsődleges joganyaga tartalmazza mindazokat a szabályokat, amit az alkotmányok tartalmazni szoktak. Valószínű mindezek alapján, hogy az európai alkotmány nem lesz új lépcsőfok az integrációban. Ami változtatás lesz, azt alkotmány nélkül is végre kell hajtani, különben az unió döntésképtelenné válik. Az intézményi reformot nem lehet már tovább halogatni. Szükséges azonban a reform keretében elválasztani az alapvető szabályokat és az alapjogi rendelkezéseket a többi, inkább technikai jellegű szabályoktól. Végső soron azonban mindegy, hogy lesz-e alkotmány, vagy „csak" reformot hajtanak végre, mindennek a lényege a demokrácia, az elfogadottság marad. Az unió kisebb tagállamaiból származó részvevők írásai erőteljesen magukon hordozzák az adott országnak az integrációban elfoglalt helyének specifikus problémáit. Waldemar Hummer osztrák nemzetközi jogász például mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, hogy az alkotmányvita igen sokrétű, sok kérdés tartozik ide a politikai unió létrehozásának igényétől kezdve az akaratképzési és döntési folyamatok megreformálásán át a Nizzai Szerződést követő folyamatig. Az osztrák közvélemény Ausztria csatlakozásának idején kezdett foglalkozni a demokráciadeficit problematikájával (lásd Fehér Könyv az osztrák integrációs politikáról - intézményi reform igénye az átláthatóság és polgárközelség jegyében, EP jogainak erősítése, bizottság és tanács kompetenciáinak rögzítése stb.), és elmondható, hogy Ausztria ezáltal a „progresszív realisták" közé tartozik. Ausztria érzékelte a reformok szükségességét és ennek szellemében elnökölt 1998-ban. Az 1999-es Ausztria elleni EU-szankciók miatt azonban az addig igen pozitív osztrák hozzáállás megváltozott - a szerző kihasználja az alkalmat, hogy a szankciók jogi természetével kapcsolatos álláspontját is kifejtse. Az alkotmányos vitában Ausztria nem rendelkezik komoly pozíciókkal, legfőbb problémának a kompetenciák megosztásának kérdését tartják, kiegészítve az integráció szociális dimenziójával. Fausto Capelli és Anette Kaufmann olasz részről azt jegyzi meg elsőként, hogy az olaszok annyira megbízhatatlannak találják saját nemzeti kormányzataikat, hogy általában lelkesedéssel fogadnak minden olyan változtatást, ami a tagállami pozíciókat az unió javára gyengíti. Másfelől rámutatnak, hogy a közvélemény csekély érdeklődést mutat a nehezen érthető alkotmányjogi problémák iránt. Érdekes módon az olasz kormányzat is pozitívan kezeli az európai ügyeket, aminek valószínűleg az az oka, hogy a kényszerűen alkalmazandó EU-szabályok mintegy kívülről adtak új jogalkotási lendületet, ami az életszínvonal-emelkedést is nagy részben befolyásolta. Jellemző, hogy az olasz alkotmány alapján nem lehetséges a közösségi jog közvetlen alkalmazása és elsődlegessége a tagállami joggal szemben. Ehhez alkotmányt kellett volna módosíta2002. tél 183
