Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Erdei Annamária: Henry A. Kissinger: Diplomácia; Korszakváltás az amerikai külpolitikában? A 21. századi Amerika diplomáciai kérdései; Walter Isaacson: Kissinger - életrajz
Kissinger-életrajz, diplomácia és az amerikai külpolitika lamok külön tárgyaljon a két Koreával, ehelyett a közvetlen tárgyalást szorgalmazza. „Ha Amerika (vagy Európa) úgy békül ki Phenjannal, hogy előtte a két Korea nem teszi meg ugyanezt egymással, ezt csak annak kockázatával teheti meg, hogy Phenjan álláspontja fokozatosan keményedik Dél-Koreával kapcsolatban, és Szöul fokozatosan demoralizálódik."161 A két Korea egyesülése az Egyesült Államoknak nem érdeke, mert ezzel bizonytalanná válna az amerikai csapatok koreai jelenléte. Az amerikai érdekeknek ellentmondana az, ha bármelyik ázsiai nagyhatalom meghatározó befolyásra tenne szert a térségben. Ezt ugyanakkor békés úton kell elérnie, a direkt konfliktust kerülve. Kína esetében is rámutat a két civilizáció közötti különbségre, amely megnehezíti a kommunikációt. Utóbbit teszi felelőssé azért, hogy az amerikai-kínai viszonyt „ritkán sikerült hosszú ideig stabilan tartani".162 1 971 és 1990 között Kissinger meglátása szerint kétpárti konszenzus volt Kínát illetőleg, ez azonban az utóbbi évtizedben megváltozott, és újra előtérbe került a két ország közötti konfrontáció. A kétpárti konszenzusnak a Szovjetunió összeomlása és a Tienanmen téri események vetettek véget. Kissinger szerint Teng Hsziao-ping reformer volt és maradt a történtek ellenére is, „nem a demokrácia ellen harcolt, hanem a káosz ellenében".163 Tienanmen fordulópont volt az amerikai-kínai kapcsolatokban; innentől kezdve az Egyesült Államok totalitárius államnak megfelelő bánásmódban részesítette Kínát. Clinton Kína emberi jogi gyakorlatának megváltoztatását követelte, ugyanakkor a gazdasági kapcsolatait konszolidálta Pekinggel. Kína nem kapott súlyának megfelelő elbánást az elmúlt évtizedben Kissinger szerint. Az amerikai külpolitika a belpolitika áldozatává esett, Clinton csupán szlogeneket használt, igazán nem figyelt oda Kínára. Jelenleg Kissinger szerint nem a kommunizmus, hanem a nacionalizmus jelenthet veszélyt, és az is leginkább Tajvan kontextusában. Katonai szempontból a kínai nukleáris erő nem ér fel az amerikaival, és az elkövetkezendő évtizedekben sem fog. Amennyiben Kína képessé válik arra, hogy domináns szerepre tegyen szert Ázsiában, azt meg kell akadályozni. Addig viszont Kissinger véleménye szerint nem érdemes ingerelni. Indiával kapcsolatos egyik legfontosabb megállapítása, hogy az Egyesült Államoknak el kellene kerülni, hogy az indiai nukleáris programmal kapcsolatos ellenvetéseit a Kínával közösen tartott fórumokon terjessze elő - mint ahogy ez a Clinton-kor- mánnyal gyakran megtörtént.164 Ezzel kapcsolatosan Clintont idézi, aki egyik beszédében azt mondta, hogy a XXI. század közepén a biztonság fenntartásához nem lesz szükség nukleáris fegyverekre.165 Kissinger szerűit hiábavaló próbálkozás Pakisztánt és Indiát rávenni arra, hogy hagyjanak fel az atomkísérletekkel (már csak azért is, mert az Egyesült Államok maga is végez ilyen kísérleteket), inkább a nukleáris fegyverek korlátozására kellene rávenni a két országot. A két országnak eltérő indítékai vannak arra, hogy atomkísérleteket folytassanak. India világhatalommá kíván válni Kissinger szerint, Pakisztán pedig fenyegetve érzi magát nagyobb népességű és erőforrásokkal jobban ellátott szomszédja által. Indiához 2002. tél 165
