Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Dunay Pál: Az EU közös biztonság- és védelempolitikájának céltalansága: a tagságra váró országok nézőpontja
Dunay Pál A kelet-közép-európai államoknak varázsgömbre volna szükségük, hogy megjósolhassák a jövőt. A közös biztonság- és védelempolitikáról ugyanis a fentiek fényében csak annyit lehet megállapítani, hogy léte és fejlődése az EU tagállamai közötti egyetértéstől függ. Márpedig az 1998. decemberi St. Malo-i brit-francia megállapodás óta eltelt négy esztendő csak azt bizonyította, hogy a perspektíva tekintetében aligha van konszenzus a 15 ország között. Vannak tagállamok, amelyek úgy vélik, a petersbergi feladatoknak az amszterdami szerződésbe történt átírásával elérték azt a határt, amin túl már nem lehet lépni. Mások szerint azonban ha egy évtizedre volt szükség a hárompillérű EU maastrich- ti létrehozásától a közös európai biztonság- és védelempolitika kodifikálásáig, akkor újabb egy évtizedre lesz majd szükség ahhoz, hogy az unió eljusson a petersbergi feladatoktól a közös védelemig.16 Ebben azonban olyannyira nincs a tagállamok között egyetértés, hogy amikor a nizzai csúcstalálkozó e témával foglalkozó dokumentumát vitatták meg a felek, és az Egyesült Királyság küldöttsége azt vette észre, hogy a francia elnökség által szövegezett tervezet nem a korábbi szóhasználatot tükrözi, ami hagyományszerűen „autonóm" védelmi képességekre utalt, hanem „független" védelmi képességekről szól, hosszú részeket húzatott ki a szövegből, jelentősen csökkentve annak előre mutató jellegét. Következésképpen úgy vélem, hogy az európai biztonsági környezet jelentős változására lesz szükség ahhoz, hogy új alapokon formálódjon konszenzus ebben a kérdésben, s a felek túllépjenek a jelenlegi - petersbergi feladatok által meghatározott - kereteken. A kelet-nyugati konfliktus befejeződése óta a nyugati intézmények céljai között szerepel az is, hogy olyan struktúrákat hozzanak létre, amelyek tevékenységükhöz kapcsolják azokat az európai államokat is, amelyek nem tartoznak tagjaik közé. A példák sorának felemlítése helyett itt csak arra utalok, hogy pontosan ugyanez történt a közös európai biztonság- és védelempolitika esetében is. Az EU mechanizmusokat hozott létre a NATO azon európai tagjaival való együttműködés érdekében, amelyek nem tagjai az EU-nak (Csehország, Izland, Lengyelország, Magyarország, Norvégia és Törökország), valamint azzal a 13 állammal, amelyek az unió tagjává kívánnak válni, s amelyek közül 12 csatlakozási tárgyalásokat folytat. Az a négy állam (Csehország, Lengyelország, Magyarország és Törökország), amely mindkettőnek tagja, érthető módon általában a kisebb, exkluzív csoportnak adott elsőbbséget. Az EU-nak az a célkitűzése, hogy biztonsági és védelmi aspektusra tegyen szert, kényszerhelyzet elé állította azokat az országokat, amelyek mind az unióhoz, mind pedig a NATO-hoz csatlakozni kívánnak, illetve azokat is, amelyek az utóbbinak már tagjai, az előbbinek azonban még nem. A probléma abból fakadt, hogy el kellett kerülniük, hogy választásra kényszerüljenek a két szervezet között. Ez mindaddig nehézségekbe ütközött, amíg az Egyesült Államok 1998 decembere és 2000 ősze között inkább főként a fenntartásait hangoztatta a közös európai biztonság- és védelempolitikával kapcsolatban. A kelet-közép-európai államok semmiképpen sem szerettek volna olyan benyomást kelteni, mintha egy olyan programot támogatnának, ami annak veszélyét rejti 32 Külügyi Szemle
