Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Gyarmati István: Szép, új világ: civilizációk háborúja, avagy a történelem visszavág
Szép, új világ: civilizációk háborúja, avagy a történelem visszavág nem kétezer évvel ezelőtt, amikor az első globalizáció csúcspontjára jutott a Római Birodalom terjeszkedésével, amely azonban hamarosan olyan kihívással kellett, hogy szembenézzen, amelyre nem volt felkészülve, s amelyre nem is talált orvosságot: történelmileg viszonylag rövid virágzás után a barbárok nyomása alatt először a IV. században két részre szakadt, majd fejlettebb része, a Nyugat-római Birodalom 476-ban megbukott. Napjainkban is azzal kell szembenéznünk, hogy a globalizáció kiterjedt az egész ismert világra, politikailag, s főleg gazdaságilag teljes egészében lefedi azt, de a globalizáció által egységes egészként kezelt világ tulajdonképpen három részre szakad: a posztmodern, a modern és a premodern világ és civilizáció egymás mellett létezik, s a posztmodern világ megkísérli saját képére formálni a többit, bevetve a globalizáció minden eszközét. Eközben a világban soha nem látott aránytalanságok és különbségek jönnek létre: a gazdagság elosztása talán soha nem volt ilyen aránytalan, a gazdagok befolyása a szegényekre talán soha nem volt ennyire átfogó és nyomasztó. Igaz, a gazdag, a posztmodern világ sosem volt ennyire demokratikus, mint ma, sosem volt ennyire „segítőkész", de a segítőkészség - sajátos, de érthető módon - gyakran fokozott ellenállást vált ki a segítségre szorulókban, hiszen jól látják, végső soron nem a gazdagság megosztásáról, nem valóságos integrációról van szó (nem is lehet, hiszen sem a „szegények", sem a „gazdagok" nem akarják a valóságos integrációt, s a köztük lévő különbségek még akkor sem tennék azt lehetővé, ha akarnák), hanem segítségről, alamizsnáról, amelynek fő célja - legalábbis szerintük - a szegény világ elkábítása, megvesztegetése, s gazdagok lelkiismeretnek megnyugtatása. Ráadásul, a gazdag vüág úgy gondolja, saját, az egyéni emberi jogokra épülő értékei felsőbbrendűek minden más értékrendszerrel szemben. E sorok írója tulajdonképpen egyet is ért ezzel, csak azt kifogásolja, hogy a posztmodern világ álszent módon „politikailag inkorrektnek" nyilvánítja ennek beismerését, másik oldalról viszont kíméletlenül kényszeríti - sokszor idő előtt - a premodern világot ennek a értékrendnek az elfogadására. Igaz, a posztmodern világ vehemensen tagadja ezt, toleranciát és multikulturális világot hirdet, de végül is mégis azt gondolja és így is cselekszik, hogy a modern, demokratikus értékrendszer felsőbbrendű a többivel szemben, és idővel mindenkinek ezt kell elfogadnia és megvalósítania. Ennek érdekében pedig saját elveinek lábbal tip- rásától sem riad vissza, amikor pragmatikus okokból kiindulva olyan rendszereket támogat, amelyek távolról sem felelnek meg saját értékrendjének, de a világ jelenlegi rendjének fenntartásában gazdaságilag vagy katonailag fontos szerepet játszanak. Az álszentség és a kényszer pedig mindig ellenállást szül. így egyre nyilvánvalóbb, hogy a premodern világ nem akarja alávetni magát a globalizáció „áldásainak", s nem fogadja el azt sem, hogy fejlődése törvényszerűen ugyanolyan viszonyokat fog teremteni, mint amilyenek a „fejlett ipari" államokban léteznek, azaz tagadják a „mi" értékeink és demokráciánk „felsőbbrendűségét". De maga a posztmodem világ is lázadozik: a demokratikus országok polgárainak egyre nagyobb része nem érti, milyen de2002. tél 7
