Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 2. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ÁZSIA - Katona Magda: Az afganisztáni politikai kibontakozás lehetősége
Az afganisztáni politikai kibontakozás lehetősége jelentek, és bár nem közvetlenül határos Afganisztánnal, feltétlenül ebbe a körbe tartozik India is. Részben e szomszédok bátorításával jelentek meg Afganisztánban az iszlám szervezetek, és külső segítséggel megkezdődött a „harmadik pólus" kiépítése. Pakisztáni segítséggel 1974-ben fogott fegyvert a Dzsamiat-i Iszami szervezete Daud rendszerének megdöntésére, mivel Pakisztán 1971, Banglades elszakadása után különösen nehezményezte, hogy Daud támogatta a határon túli pastukat, az úgynevezett Pastu- nisztán-kérdést. Ekkor még Burhanuddin Rabbani, a kabuli egyetem teológiai tanára, Gulbuddin Hekmatiar és Ahmad Sah Maszud, a mérnöki kar kicsapott hallgatói együtt, egy szervezetben voltak, a felkelés leverését követően valamennyien Pakisztánba menekültek. De ekkor még az iszlám oldal gyengesége miatt sem léphetett fel önálló erőként, másrészt a kétpólusú világban adott volt, hogy az egyik fél mellett tegye le a voksot. A másik nagyhatalom, a Szovjetunió is lépni kényszerült, hogy az egyik irányba erőszakosan elbillentett egyensúlyt még durvábban a maga javára billentse. Erre az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt tagjai által végrehajtott 1978. április 28-i puccsszerű hatalomátvétel, baloldali fordulat szolgáltatott ürügyet. Az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt, az 1964-es alkotmányos reformok, a politikai pártok engedélyezését követően két csoportból alakult. Míg a Parcsam („Zászló") főleg a fővárosi értelmiség szűk köréből, többnyire nemzetiségi és vallási kisebbségekből (tádzsi- kokból és qizilbasokból) állt, a Khalq („Nép") csoportot főleg a vidék szülöttei, afgánok (pastuk), az értelmiség alacsonyabb származású rétegei, tisztek és pedagógusok alkották. Míg a Parcsam marxista élcsapatnak nevezte magát, és valóban bolsevik típusú pártnak volt tekinthető, addig a Khalq tagjai nemzeti demokraták voltak, még amikor kevesen voltak az illegalitás éveiben, csoportjukat akkor is tömegpártnak tekintették. A katonai hatalomátvételt a Khalq hajtotta végre. A Forradalmi Tanács elnöke a Khalq vezetője Nur Mohamed Taraki, helyettese Hafizullah Amin lett. Tehát, ahogyan a Khalq esetében nem beszélhetünk kommunistákról, nem helyes kommunista hatalomátvételről beszélnünk, mindössze baloldali fordulatról volt szó, amelybe nem nyúlt bele idegen hatalom keze, belső fejlemények következtében, a Szovjetunió segítsége, sőt tudta nélkül történt. A Szovjetunió nem 1978 áprilisában, hanem jóval később próbálta az erőegyensúly spontán kilengését erőszakosan a maga javára fordítani, szó sincs tehát róla, hogy ezt a fordulatot a Szovjetunió hozta volna létre; sőt nagyon irritálta a Szovjetuniót, amely a nemzeti függetlenséget, önállóságot mindenek felett tartó forradalmi nacionalisták helyére a maga ügynökeit, bábjait akarta ültetni, akik a Parcsam csoportban voltak. A katonai intervenció gondolatával 1979 márciusa óta foglalkozott a szovjet vezetés, miután a Taraki-kormányzat leverte az 1979. márciusi heráti zendülést. A szovjetek először Tarakit és Amint fordították egymás ellen, 1979 szeptemberében Amin ölette meg Tarakit, majd az 1979. december 27-én bevonuló szovjet csapatok gyilkolták meg Amint, és Babrak Karmait tették meg kabuli helytartójuknak. 2002. nyár 55
