Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Halbach, Uwe: "Tíz év elteltével: posztszovjet konfliktusgócok a Kaukázusban"
Folyóiratszemle vezi a legtöbb résztvevő viszonylagos bizalmát, ami a környező közvetítő-résztvevő hatalmakról nem mondható el. Halbach tanulmányában öt olyan csapdajelenséget sorol fel, amelyek nagy mértékben nehezítik a konfliktushelyzetek rendezését. Az első az „áldozati csapda". A viszálykodás során a szemben álló etnikai-vallási-politikai csoportok óhatatlanul elszenvednek bizonyos emberveszteségeket. Ezen vérveszteség után a rokonok, hozzátartozók számára már nehezen elképzelhető, hogy egy rendezés után esetleg olyan állam vagy népcsoport fennhatósága alá térjenek vissza, amelynek tagjai ezt a veszteséget okozták. Ezenfelül a visszarendeződés fényében értelmetlennek is látják tulajdon veszteségeiket, ami még jobban nehezíti a megállapodást. A második ilyen csapda a „megszokás". Hosszan tartó háborúskodás esetén olyan struktúrák jönnek létre, amelyek csak ezen körülmények között működőképesek. Társadalmi csoportok rendezkednek be hadigazdaságra vagy az ehhez kapcsolódó egyéb megélhetési formákra, és így nem is áll érdekükben a harc befejezése. A harmadik a „történeti csapda". A szemben álló felek történeti előzményekre való hivatkozásokkal indokolják követeléseik jogosságát, tekintet nélkül arra, hogy ezen hivatkozások objektív ismereteken alapszanak-e vagy sem. Ezek az álláspontok rendszerint nagyon nehezen változtathatóak, és ezért komoly akadályokat gördítenek mindenfajta közeledés útjába. A negyedik az „elszigetelődési csapda". A nemzetközi elszigeteltség sok esetben inkább még tovább gerjeszti a háborús indulatokat, mert az adott csoport tagjait a kívülről jövő negatív visszajelzések mindenkivel szemben bizalmatlanná teszik. Végül pedig a „bizalmatlansági csapda", amire a közelmúltban szolgált jó példával az örmény-azeri tárgyalások megmerevedése, mivel felmerült Irán erőteljesebb szerepvállalása, ami azonnal kiváltotta Baku bizalmatlanságát. Valószínűleg ugyanígy reagált volna az örmény partner Törökország bevonásának gondolatára. A helyzet bonyolultságának másik fő oka a már említett etnikai sokszínűség. Dagesz- tán, az Orosz Föderációhoz tartozó északkeleti állam területe nagyjából Svájcéval azonos, és 30 egymástól elkülönülő népcsoport él benne. A másik végletet a térségben Örményország jeleníti meg, mivel lakossága etnikailag szinte teljesen homogén. Ugyanakkor a szomszédos államokban lévő örmény enklávék miatt ez az ország a helyi konfliktusok egyik főszereplője. A nemzeti önrendelkezés és a területi integritás, a nemzetközi jog két talán legfontosabb alapelve kibékíthetetlen ellentmondásba került egymással a Kaukázusban. A nemzetközi közösség az utóbbi időben egyre inkább a másodikat tekinti irányadónak, ahogy azt az 1996-os lisszaboni és az 1999-es isztambuli EBESZ-értekez- leten is hangsúlyozták (utóbbin egyébként éppen Azerbajdzsánnal és Grúziával kapcsolatban). Ez az álláspont jogilag nem, legfeljebb politikaüag indokolható. A politikai motívumnak több mozgatója is van, ahogy ez már más konfliktushelyzetek (lásd: Balkán) során is kiderült: egy kifejezetten nemzeti (etnikai) önrendelkezést előtérbe helyező döntés precedensként komoly következményekkel járhatna például afrikai vagy ázsiai gyarmati utódállamok esetében. A másik súlyos gondot az jelentené, hogy a Kaukázusban 206 Külügyi Szemle
