Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Demendy Nóra: A posztmodernizmus a nemzetközi kapcsolatok elméletében
Demendy Nóra gondolkodásának ezen határaira, és nem tekint el ezek vizsgálatától, mint a modem diskurzus. Az igazságot magát nem ítéli el, kutatását szükségesnek ítéli, ugyanakkor amit egyszer igaznak fogadott el, az nem kell, hogy később mindig megkérdőjelezhetetlen maradjon. Mindezek alapján lehetséges volna egy posztmodern elmélet létrehozása, véli Connolly.27 A fent bemutatott posztmodern álláspont gyökeresen újat jelent, és nem szorítható be az interparadigma vita keretei közé. Először is, az új vitát az különbözteti meg elődeitől, hogy kirobbantói olyan filozófiai irányzatokra alapoznak, amelyek megkérdőjelezik a legtöbb társadalomtudomány számára alapul szolgáló filozófiai háttérapparátust, a nyelvről, az identitásról alkotott hagyományos fogalmakat. A posztstrukturalisták különösen azt a problémát vetették fel, hogy hogyan hozunk létre biztos tudást, és megkérdőjelezték ennek modernista/pozitivista módját. Ebből adódóan a negyedik vita sokkal inkább filozofikus, jellemző módon olyan szavak bukkannak fel a tudományos diskurzusban, mint az episztemológia vagy az ontológia. Másodszor, az 1970-es évektől eltérően a fő választóvonal nem a liberalizmus és a realizmus között húzódik. A kettő között az 1980-as évekre létrejött egyfajta szintézis, legalábbis abban a tekintetben, hogy közös kutatási programjuk racionalista alapja, a tudományról alkotott felfogásuk, közös a hajlandóságuk arra, hogy az anarchia előfeltevéséből induljanak ki, és hogy megvizsgálják az együttműködés kifejlődését és az intézmények szerepét. A rezsimelmélet, együttműködés az anarchia körülményei között, hegemén stabilitás stb. mind a neorealizmus/neoliberalizmus kutatási programjának képezi részét. Ebben a helyzetben a vita két pólusát elsősorban - Keohane terminológiájával élve - a racionalisták (neorealizmus/neoliberalizmus) és a reflektivisták (posztmodern radikalizmus) alkotják. Harmadszor, amíg az 1970-es éveket a másik irányzat gondolkodásmódjának, problémalátásának elismerése jellemezte, addig a viszonylag békés egymás mellett élés helyett a posztmodern illetve a neorealizmus/neoliberalizmus képviselői egymás tevékenységét egyenesen kártékonynak tekintik, és egyáltalán nem egy tőlük ugyan eltérő jellegű, de legitim tudományos vállalkozásnak.28 Az 1990-es évekre ugyanakkor a szembenállás élessége tompult, és a posztmodernből racionalisták számára elfogadhatóbb irányvonal, a konstruktivizmus (Wendt, Adler, Barnett stb.) jött létre. Ezzel párhuzamosan a bemutatott posztstrukturalista/ dekonstruktivista irányzat (Ashley, Walker, Der Derian, Campbell, stb.) továbbra is a nemzetközi kapcsolatok elméletének a mainstream mellett élő, annak inspirációul szolgáló csoportja maradt. 148 Külügyi Szemle
