Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Kiss J. László: A "külpolitika vége?", avagy a kül- és biztonságpolitika új modellje
A „külpolitika vége?", avagy a kill- és biztonságpolitika új modellje szemben a társadalmi szereplők emancipálódtak, előretörtek a nemzetközi környezetben, sőt konkurálnak az államokkal azoknak az értékeknek az előállításában, amelyek a társadalomban kerülnek elosztásra. A transznacionális politika hagyományait követve Czempiel arra mutat rá, hogy az „államok világa" a társadalmat és gazdaságot magában foglaló nem állami szereplőkkel - multinacionális vállalatok, NGO-ok, nemzetközi szervezetek, állam nélküli nemzetek csoportjaival stb. - röviden: a „társadalmak világának" kialakulásával új versenytársakat kapott. Azáltal, hogy a társadalmak saját államaikkal szemben növekvő követelményeket támasztanak, és egyidejűleg maguk is a nemzetközi rendszer részeként tevékenykednek, túlhaladottá válik a kül- és belpolitika mint az elemzés két szintjének elválasztása. Ezért a kül- és belpolitika helyett az „intemacionalizáló politika" elnevezésen kívül a „nemzetközi" („international") és a „belpolitika" („domestic") egyesítésével az „intermestic ügyek" („intermestic affairs") fogalma is bekerült az irodalomba,23 jelezve annak az átmenetnek a leírását, amely egy állam nemzetközi környezete és társadalma között végbemegy. A külpolitika társadalmi meghatározottságának növekedése egyszerre jelenti, hogy az államok közötti kapcsolatok növekvő mértékben transznacionális jellegűek, s azt, hogy a társadalmi szereplők a határokon átívelően közvetlenül is kapcsolatba léphetnek egymással, létrehozva ezzel az „államok világa" mellett a maguk nemzetközi alrendszerét. Elég a környezetvédő Greenpeace csoportok, a terrorista hálózatok, vagy a kurdokhoz hasonló állam nélküli nemzetek különböző országokban meglévő szervezetei közötti közvetlen együttműködésre utalni. A fejlett OECD-világban a külpolitika társadalmi meghatározottságának a növekedése olyan folyamatot indított el, hogy a társadalmi szereplőknek - NGO-k, intézmények, alapítványok, pártok, egyházi, regionális, lokális szervezetek stb. - a külpolitikában játszott szerepe megváltoztatja a politikai rendszer hagyományos külpolitikai monopóliumát,24 Ebből következően az állam külpolitikájának növekvő mértékben tükröznie kell a társadalom szükségleteit és követelményeit. Ennek a gondolatmenetnek az értelmében a közép- és kelet-európai országokban 1989 után bekövetkezett mélyreható demokratizálódás a politika „társadalmasításaként", azaz a társadalomnak az államilag meghatározott politikában - így a külpolitikában - és a hatalomgyakorlásban való növekvő részvételeként és befolyásaként értelmezhető. A civil társadalom gazdasági és társadalmi szereplőinek a növekedése a külpolitika társadalmi erőforrásainak a bázisává vált. A különböző társadalmi csoportoknak a külpolitikára gyakorolt hatása, illetve a nemzetközi politikában való szerepük növekedése jól lemérhető a közép- és keleteurópai országok EU-csatlakozási folyamatában. A sikeres integrációs politika - a kormányok külső és belső tárgyalási és alkufolyamatai - a társadalmi párbeszéd, a szaktárcák és érdekcsoportok bevonása, a közvélemény támogatása nélkül aligha lehetséges. Nem véletlen, hogy ebben a folyamatban a külügyminisztériumok közvetlen feladatot vállaltak a közvélemény mozgósításában és felkészítésében, az integrációs 2002. tavasz 13
