Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Demendy Nóra: A posztmodernizmus a nemzetközi kapcsolatok elméletében
A posztmodernizmus a nemzetközi kapcsolatok elméletében A diszkurzivitás, a diskurzus rendje, eredete (genealógiája) illetve a tudás es hatalom összefüggései Michel Foucault nagy témái közé tartoztak. A diszkurzivitás problémája abból fakad, hogy a valósághoz, mint olyanhoz (abszolút valóság, ami „odakint" van) nem juthatunk el, mert a nyelv nem feleltethető meg teljesen a „kinti" valóságnak, nem „átlátszó". Egyfelől a nyelvnek saját dinamikája van, amit a teljesen önkényes, a valósághoz nem kapcsolható nyelvtani struktúrák is mutatnak. A nyelv önkényessége, önmozgása mellett más is problematikussá teszi a valóságnak mint olyannak a megragadását. Foucault alapvető felismerése az volt, hogy bármiféle szöveg- alkotásra (a valóság bármilyen interpretációjára) jellemző, hogy egy diszkurzív térben jön létre, azaz az uralkodó diskurzus(ok)hoz, beszédmód(ok)hoz kell illeszkednie. A diskurzus ebben a kontextusban nem a nyelv szinonimája, hanem társadalmi gyakorlatok széles rendszerére utal, ami létrehozza a jelentés kategóriáit, amelyek segítségével megérthető és kifejezhető a valóság. Nem létezhet azonban egyszerre bármilyen diskurzus. Foucault A diskurzus rendje című művében felvázolja a diskurzusokat szűkítő, ritkító eljárásokat: „föltételezem, hogy minden társadalomban ellenőrzik, kiválogatják, megszervezik a diskurzus termelését, majd a termékeket újra elosztják, mégpedig bizonyos számú eljárás szerint"4. Vagyis nem lehet bármit, bárhogyan, bármikor mondani. A diskurzusok jellege azonban folyamatosan változik, ezért egyes korok mást tekintenek igazságnak (saját diskurzusuk szabályai szerint), mint mások. Tehát a diskurzusban válik valami „valósággá", az, ami a diskurzusban jelentéssel bírónak bizonyul, hiszen ez teremti meg a tudás feltételeit. Ilyen értelemben a valóság folytonosan a változás állapotában van, hiszen a keretet jelentő diskurzusok is folyamatosan alakulnak. A valóságnak ez a változékony, instabil felfogása jellemző a posztmodern gondolkodásra. A valóság tehát konstruált abban az értelemben, hogy mindig csak az adott diskurzus keretei között létezik, amely a történelem egy pontján jött létre. Foucault A tudás archeológiája című művében elemzi az eredet, a töréspontok, diszkontinuitások problémáját. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a diskurzusok alakulása kapcsán korántsem beszélhetünk megszakítatlan folyamatokról, bizonyos történelmi jelenségek, fogalmak korántsem vezethetők vissza korábbi korok jelenségeire, fűzhetők fel a történelem fonalára: „nem a hagyomány, a nyomvonal kétséges többé, hanem a megszakadás és a határ, immár nem a fundamentum, amely örökké fennmarad, hanem a transzformációk, amelyek egyenértékűek az alapozással és az alapok megújításával."5 A határnak és eredetnek ezt a kutatását Foucault genealógiának nevezi. A valóság, a világ diszkurzív reprezentációja szorosan összefügg a hatalom kérdésével. Foucault hatalom alatt nem valamiféle negatív, megdöntendő rosszat ért (mint pl. Habermas rendszerfogalma). A hatalom az ő értelmezése szerint mindenütt jelen van a társadalmi kapcsolatokban, amely lehet pozitív vagy negatív, illetve produktív vagy elnyomó. A diszkurzív reprezentációk, a tudás folyamata ennek megfelelően nem 2002. tavasz 137
