Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 1. szám - GLOBALIZÁCIÓ ÉS NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - Demendy Nóra: A posztmodernizmus a nemzetközi kapcsolatok elméletében
A posztmodernizmus a nemzetközi kapcsolatok elméletében Mik ezek az alapvető állítások? A realizmus feltételezései a következők: • az önálló, szuverén államok a nemzetközi rendszer legfontosabb szereplői, és ezért a nemzetközi kapcsolatok elemzésének alapvető alanyai kell hogy legyenek; • a nemzetközi rendszerben anarchia uralkodik, míg a belpolitikában alapvetően más, rendezett jelleg dominál; • az államközi kapcsolatokat az államok hatalomért való versengése határozta és határozza meg; • ez a hatalmi harc racionális alapokon, az önérdek (utilitárius) követésén nyugszik, ahol a cél a hatalom maximalizálása. Ezek az alapállítások, a nemzetközi rendszer jellegét érintő feltételezések már nem egy elméleti irányzat kritikájának lettek a célpontjai, ami magát a realizmust is megújulásra késztette. Először az 1960-as években vált problematikussá a realista gondolkodás, amikor a kubai válság után már nem lehetett az államok viselkedését csupán racionális (utilitarista) érvekkel magyarázni. Ebben a helyzetben elsősorban a gyorsan fejlődő társadalomtudományoktól, a szociológiától érkezett a kihívás. Ez a második vita a realizmus és a behaviourizmus között termékenyítőén hatott az előbbire, és finomította a fenti megállapításokat. A realizmus ugyanakkor sokféle technikát vett át, a játékelmélettől kezdve az események adatainak gyűjtéséig és elemzéséig, amelyek professzionalizál- ták, „tudományosabbá" tették a realizmust. A harmadik vagy más néven az interparadigma vita három iskola között zajlott az 1970-es évek közepétől: realizmus, liberalizmus (pluralizmus, interdependencia) és marxizmus (radikalizmus, strukturalizmus, globalizmus). A realizmus kihívói nemcsak a realizmus kritikáját fogalmazták meg, hanem a nemzetközi rendszer alternatív koncepcióit is igyekeztek érvényre juttatni. A liberalizmus elgondolásának lényege a regionális integráció, transznacionalizmus, interdependencia, a számtalan állam alatti és államközi szereplő pluralista rendszere volt, amelyek egy sokkal összetettebb rendszer képét hozták létre, mint amilyet a szokásos állam és állam közötti kapcsolatok mutattak. A liberalizmus és realizmus közötti vita nem dőlt el abban az értelemben, ahogy az első. Mindkét irányzat erős állásokkal, saját problémákkal, nyelvezettel rendelkezik, saját valóságukon, saját világukon belül érvényesek és relevánsak eredményeik. A marxisták a realistákkal (állam) és a liberálisokkal (egyének és csoportok) szemben az osztályok és gazdasági struktúrák mentén közelítették meg a nemzetközi rendszer problémáját. Bár az irányzat súlya megnövekedett az 1970-es években, mégis a három csoport közül inkább a realizmus és a liberalizmus közötti vita bizonyult súlypontinak.2 Mindezen irányzatok kritikái azonban a realizmus alapállításait kezdték ki, nem pedig a mögötte meghúzódó filozófiai koncepciót. A posztmodernizmus kritikája pontosan erre a filozófiai háttérapparátusra fog irányulni, és ezáltal igyekszik kilépni a realizmus szabta határok, kérdésfeltevések, problémalátás eddig természetesnek gondolt keretei közül. 2002. tavasz i 35
