Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÖNYVEKRŐL - Dér Aladár: Reinhold Viehoff - Rein T. Segers (szerk.): Európai kultúra-európai identitás
Könyvekről szont karakterük és alapvető funkciójuk: a befelé forduló, hagyományőrző szerepkör helyett a kialakuló globális „centrumkultúra", az extern cserekapcsolatok aktorává válnak. Az európai identitás kialakulását segíti még az individualizálódás folyamata is - az emberek legkönnyebben így tudnak kilépni korábbi kötelékeikből - és a centrum-periféria viszony inkluzív hatása is. Az európai identitásfejlődés akadályozó tényezői lehetnek: a globalizáció nyertesei és vesztesei közti konfliktusok, esetleg „szociális krízis"; az úgynevezett „új nacionalizmus" és „új regionalizmus" közismert tendenciái és a „globalizmus" jelensége is, amin egy Európán, európai identitáson túllépő, azt köztes stádiummá („Zwischenstadium") változtató világpolgári attitűd értendő. Egy kimondottan európai kötődés fejlődésében jelentkezhet ugyan az (európai) „identitásnyereség" és a (nemzeti) „identitásveszteség" motívuma, a játszma azonban nem „nullszaldós", mivel e folyamatban nem a nemzeti identitás megszűnéséről, hanem csupán a kizárólagosságának megszűnéséről, relativizálódásáról van szó. Ezért helyesebb „identitásbővülésről", a lokális identitások europaizálódásáról, a „lojalitások játékterének" tágulásáról beszélni. Az emberi azonosságtudat végső soron elszakad az individuumoktól, a primordiális-tradicionális közösségektől és a társadalmi kommunikáció generalizált, személytelen „médiumává" válik - prognosztizálja a szerző, jól ismert társadalomelméletének megfelelően ad abszurdum vive a kérdést. Az európai identitásfejlődéshez végül hozzátartoznak a konjunkturális és visszaeső időszakok is, de ez az emelkedő alaptendenciát nem teszi kétségessé... Az európai identitáskonstrukció opcióinak-modelljeinek kérdését már az eddig ismertetett tanulmányok (Bernhard Giesen, Klaus Eder) is érintették, Walter Reese- Schäfer cikke viszont teljes egészében erről szól, és egy teljesen új tipológiát körvonalaz. Szerinte az Európához kötődésnek két fejlődésmodellje lehet: egy „szoros", szupranacionális és egy „laza", transznacionális identitás. Az előbbihez a nemzetállami mintára kialakított Európai Egyesült Államok víziója társul, ami - legalább is hosszabb távon - a nemzetek egybeolvadását eredményezné, és ahol a domináns identitásforma ehhez az „Európa-államhoz" kötődne. A másik verzió Európát megtartaná egy gazdasági célokat követő érdekszövetség („Zwecksverband") szintjén, ahol az identitásképződés továbbra is a nemzetállami entitásokhoz kapcsolódna és a nemzeti-nemzetiségi pluralitás alapvető rendezőelv maradna. Az első modell demokratikusabb, de nem elég „polgárbarát", a második megvédené a nemzeti-nemzetiségi „szubkultúrákat", de döntési mechanizmusa - a nemzetállami transzfer miatt - könnyen nehézkessé, bürokratikussá válhat, s ez legitimációs deficithez vezethet. A szerző nemcsak „modellez", hanem állást is foglal e két modell egyidejű alkalmazása mellett: a szupranacionalitást a politikai, a transznacionalitást integrációban tartja racionális megoldásnak. Ebben a posztmodern konstrukcióban az európai kulturális identitás alárendelődik 282 Külpolitika
