Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÖNYVEKRŐL - Magyarics Tamás: Borhi László: A vasfüggöny mögött
Könyvekről kormányzati és nem kormányzati szervezet (így a nagy szakszervezetek) foglaltak állást a kommunista országoknak teendő amerikai engedmények ellen. Ebbe a helyzetbe robbant bele a magyar forradalom 1956. októberben. Az Eisenhower- kormány azt remélte, hogy ha az Egyesült Államok visszafogottságot mutat, azaz, elismeri a szovjet biztonsági igényeket a térségben (példa erre John Foster Dulles külügyminiszter elhíresült október 26-ai dallasi beszéde), akkor a Szovjetunió talán elfogadja Magyarország „finlandizálását". Továbbá Washingtonban gyanakodva tekintettek Nagy Imrére, akitől korábbi pályafutása alapján valóban nem lehetett radikális változásokra számítani a kommunista állam vezetésében és módszereiben. (Itt jegyzendő meg, hogy 1968-ban hasonlóan szkeptikusan viszonyult az akkori amerikai vezetés Alekszander Dubcekhez, akinek - Nagy Imréhez hasonlóan - az „előélete" egyáltalán nem ígért eltávolodást a dogmatikus marxista-leninista irányvonaltól.) Borhi László nagyon fontos megállapítást tesz a magyar forradalommal és a vele majdnem párhuzamosan lejátszódó lengyelországi eseményekkel kapcsolatos amerikai álláspontról: „az NSC 5616/2 15. paragrafusa alapján az USA-nak értesítenie kellett Moszkvát, hogy azonnali ellenlépésekre kerülhet sor, ha a szovjet vezetés erőszakkal akarná helyreállítani a Lengyelország fölötti ellenőrzését" (176. o.) A témát körbejárva újfent arra a következtetésre juthatunk, hogy a hidegháborúban (is) a geopolitikai érdekek játszották a fő szerepet. Amíg a magyarországi forradalommal kapcsolatban - nyilvánosan - mindenféle jogi magyarázatokkal is indokolták az amerikaiak azt, hogy miért nem avatkoztak be vagy legalábbis segítették volna a szabadságharcosokat (például, a semleges Ausztria légterének megsértése), addig Lengyelország esetében az ilyen skrupulusok nem játszottak semmilyen szerepet. A szerző egy másik, az amerikai döntéshozatali mechanizmusra vonatkozó figyelemre méltó megjegyzést tesz: a CIA (Cord Mayer, C. D. Jackson vagy Frank Wisner) képviselte a radikálisabb irányvonalat, míg a Fehér Ház és a Külügyminisztérium a mérsékeltebb, középutasabb politika mellett foglalt állást. Hasonló szembenállás létezett már az évtized elején is a Pszichológiai Stratégiai Ügynökség esetében. Nyilvánvaló, ebben a felállásban szerepet kapott az a tényező is, hogy a CIA tevékenységét adott esetben le lehetett „tagadni", míg a másik két kormányzati szerv csak óvatosan léphetett, hiszen mindkettő jobban „szem előtt" volt. A kötet záró tanulmánya az 1956-os forradalmat követő tíz év magyar-amerikai kapcsolatainak az áttekintését adja. Borhi László véleménye szerint a Kádárkorszak külpolitikáját alapvetően két motívum határozta meg: a nagyhatalmi szembenállás logikája és a kapitalista, valamint kommunista eszméket valló politikai erők közötti küzdelem. Kádár János látásmódját is eltorzította a már korábban említett „ideológiai prizma", bár a szerző példákkal támasztja alá, hogy a magyar 2001. tavasz-nyár 275
