Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÖNYVEKRŐL - Magyarics Tamás: Borhi László: A vasfüggöny mögött
Könyvekről vei. Ennek nem mond ellent a korábban említett 1968-as csehszlovákiai intervenció sem. A szovjetek tudták, hogy az Egyesült Államok a szovjet érdekszférán belüli „rendőri akciónak" fogja értékelni a beavatkozást; s valóban, a korabeli amerikai vezetés még egy Románia elleni hasonló szovjet akciót is tudomásul vett volna, és a vonalat csak egy esetleges Jugoszlávia elleni szovjet katonai fellépésnél húzták meg - nyilvánvaló stratégiai érdekekből. A kötet két további tanulmánya a magyar-amerikai kapcsolatokat tekinti át: a „Felszabadítás, feltartóztatás vagy tétlenség?" 1948-1956, míg a „Tűrni kell egymást" 1957-1967 közötti kétoldalú viszonnyal foglalkozik. A „vasfüggöny" lezárulása után az Egyesült Államoknak egyre inkább csak az úgynevezett puha (gazdasági és kulturális) területeken tudták valamennyire a szovjet érdekszférába került országok politikáját befolyásolni. Az 1950-es években a kulturális csereprogramok gyakorlatilag szüneteltek, így gazdasági eszközök álltak szinte kizárólagosan az amerikaiak rendelkezésére a közép- és kelet-európai országokkal kapcsolatos politikában. A hidegháborúnak megfelelően gazdasági „hadviselés" kezdődött már 1948-ban: Averell Harriman kereskedelemügyi miniszter egy 1947. decemberében keletkezett levelében kezdeményezett embargós politikát a kommunista országok ellen. Az elképzelés azután az úgynevezett COCOM listában öltött testet, amelyben az amerikai kormányzat három, egymásnak ellentmondó célt tűzött ki maga elé: 1. a nyugat-európaiak kapják meg a kelet-európai árukat; 2. a szovjet hadipotenciál további növekedését akadályozzák meg; és 3. az alapvető kelet-európai áruk továbbra is jussanak el az Egyesült Államokba. A State Department kezdettől fogva bírálta az embargópolitikát; attól félt, hogy az egyrészt vitákat gerjeszt a nyugati szövetségen belül, és ezzel csökkenti a „szabad világ" összetartását, másrészt nem csökkenti - vagy csak csekély mértékben - a szovjet hadipotenciált. Mindehhez még hozzátehetnénk, hogy az embargópolitika, legalábbis ha az eredeti szándéknak megfelelően szigorúan betartják a nyugati országok, még inkább kiszolgáltatta volna a csatlós államokat a Szovjetuniónak. Ezért azután az 1953. januárban hivatalba lépő Dwight D. Eisenhower elnök mérsékelni kívánta a gazdasági korlátozásokat. A Szovjetunió viszont, amint arról már korábban szó esett, egyre kevésbé volt képes gazdaságilag támogatni a szövetségeseit. Ezért azután az utóbbiak fokozatosan és óvatosan „nyitottak" a nyugati országok felé ezen a téren; Borhi László hangsúlyozza, hogy Gerő Ernő már 1952-ben arról beszélt, hogy fejleszteni kell a kapitalista országokkal folytatott kereskedelmet. Ebben a nyugat-európai országok partnerek voltak: Magyarország - és feltehetően a többi európai szocialista ország - közvetlenül vagy közvetett módon Nyugat-Európából szerzett be olyan árucikkeket, amelyek elvileg a COCOM-tilalom alá estek volna. Az amerikai embargópolitika tehát nem volt teljes mértékben sikeres, de elérte azt, hogy növelte 272 Külpolitika
