Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÖNYVEKRŐL - Magyarics Tamás: Borhi László: A vasfüggöny mögött
Könyvekről A szerző szerint mindez idővei változott, és példaként az 1968-as csehszlovákiai, valamint az 1979-es afganisztáni katonai beavatkozást említi: az előbbi esetében Kádár János nem tudott kitérni a csatlakozás elől, míg az utóbbi intervencióban nem vettek részt magyar alakulatok. Véleményem szerint a két eset összehasonlítása ebben az összefüggésben kicsit erőltetett. A csehszlovákiai reformfolyamatok közvetlenül érintették a szomszédos országokat, és perspektivikusan azzal fenyegettek, hogy aláássák az ottani többé- kevésbé konzervatív kommunista vezetők hatalmát és politikai legitimitását; Csehszlovákia mint a „szocialista világ" egyik tagja a Brezsnyev-doktrína része volt (jóllehet annak meghirdetésére a beavatkozás után került hivatalosan sor); továbbá Csehszlovákia kulcsfontosságú volt a Varsói Szerződés „északi szárnyában". Ezzel szemben Afganisztán „területen kívüli" akciót jelentett, s az ottani események rendkívül csekély, ha egyáltalán mérhető hatást gyakoroltak csupán a közép-európai csatlósokra. így nem a megnövekedett mértékű magyar szuverenitás miatt maradhatott ki az ország az afganisztáni katonai intervencióból, ahogyan azt a szerző állítja, hanem egyszerűen azért, mert - tudomásom szerint - Moszkvában fel sem merült annak a gondolata, hogy a közép- és kelet-európai szövetségeseiket az abban való részvételre kényszerítsék. Ehhez még annyit tehetünk hozzá, hogy Kádár János vonakodását a Csehszlovákia elleni katonai akcióban is talán időnként eltúlozzák a történeti irodalomban; a magyar vezetés tette például lehetővé a CSKP-n belüli Dubcek-ellenzék - így Vasil Bilak - titkos találkozóját a szovjetekkel, ahol a katonai beavatkozásról tárgyaltak a részt vevő felek, s feltehetően a megbeszéléseken elhangzottak nem maradtak titokban a magyar titkos- szolgálat előtt. A „Magyarország kormányzása" című alfejezetben Borhi László a kommunista országokra jellemző irányítási rendszer egyik legalapvetőbb elvére világít rá: a hivatalos döntéshozó szervek jelentősége sokkal kisebb volt, mint hivatalos súlyuk, és a valóban lényeges döntéseket szűkebb - papíron csekélyebb hatáskörű vagy semmilyen hatáskörrel nem rendelkező - körben hozták. Ilyen módon az 1950-es évek első felében nem az MDP PB határozott a leglényegesebb ügyekben (például, Rákosi Mátyás 1953-as leváltásakor nem kérték ki a véleményét [76. o.J), hanem a Rákosi, Gerő és Farkas alkotta „triumvirátus", akik Sztálin javaslatára 1950- ben egy Honvédelmi Bizottságot alkottak. A Politikai Bizottság vagy a Központi Vezetőség szerepe csak 1953-tól nőtt meg. A bíróságok a végrehajtó hatalom alárendeltjei voltak, míg a gondosan kiválogatott képviselőkből álló parlamentet a leggyakrabban megkerülte a vezetés, és a törvényeket kormányrendeletek formájában hozták meg. A már taglaltak szerint a „moszkvai kapcsolat" kulcsfontosságú volt. A szerző itt több szintet különböztet meg, kezdve a követségektől a VCS- vonalon át Rákosi futárokkal küldött leveleiig. A tanulmány egyik legnagyobb eré268 Külpolitika
