Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Romsics Gergely: Magyarország a "Foreign Affairs"-ben, 1940-1948
Romsics Gergely kát, amelyek a nagyhatalmakat is belesodorhatják" egy helyinek induló háborúba.145 írásából szinte nosztalgia érződik a hidegháború iránt, amikor a helyzet legalább egyszerű és kiismerhető volt. A jelenben azonban nem lehet tudni, hogy „ha a védelmi szerződések rendszere valóban megváltozik, akkor mi fogja elfoglalni a korábbiak helyét?"146 A külpolitikai gondolkodás átalakulásának szempontjából a Foreign Affairsben megszólaló szerzők közül szinte egyetlenként az aktív szerepvállalást szorgalmazó Zbigniew Brzezinski esszéje nem kevésbe tanulságos, mint a jóindulatú passzivizmust ajánló többségé.147 Az utóbbiak mellett szinte „radikálisként" ható Brzezinskit mindenekelőtt a „kelet-európai nacionalizmusok egyre emelkedő árja" aggasztotta, amelynek hátteréül „a szovjet blokk, a földkerekség legsúlyosabb nemzetiségi konfliktusainak színtere" szolgál.148 Az általa javasolt külpolitikai „akti- vizmus" ezért a korábbi, konföderalisztikus és egyéb korábbi kooperációs elképzelésekhez való visszatérést is jelentette volna, azzal a különbséggel, hogy a nagy tekintélynek örvendő volt nemzetbiztonsági tanácsadó az 1945 után létrejött nemzetek fölötti szervezetek szétesését is károsnak tartotta, és helyette inkább azok fokozatos átalakítását kívánta volna látni. Az Egyesült Államoknak Brzezinski elgondolásában a stabilizátor szerepét kellett volna játszania, egyaránt ügyelve arra, hogy a folyamat ne akadjon el, és hogy ne váljon ellenőrizhetetlenné sem.149 Ez a fajta „involvement", azaz részvétel, beavatkozás, azonban hasonló aggályokat rejtett, mint Hunter írása, amely a nemzetközi biztonságpolitika összeomlásától tartott. „Aktivizmus" és „passzív jóindulat" abból a szempontból azonos maradt, hogy mindkét elmélet elsősorban megelőzni kívánta egy permanens válsághelyzet kialakulását, és egyik fél sem állt elő olyan ambiciózus tervvel, amely a demokráciába vetett hitből merített volna, és múltjuktól felszabadítva őket „történelmi esélyt" kívánt nyújtani Kelet-Közép-Európa kis nemzeteinek. 1989-90-re tehát nyoma sem maradt annak a kezdeti optimizmusnak, amely a két Közép-Európa-projektet jellemezte. A neves szerzők az olvasók figyelmét elsősorban a hatalmi helyzet radikális megváltozásának veszélyeire hívták fel. Az írások többsége a térség biztonságát tekintette a legfontosabb kérdésnek, azonban „biztonság" alatt alig értettek többet egy újabb háború elkerülésénél, és a regionális együttműködés lehetőségeiről általában fenntartással szóltak. A félelmek jelentős része lépésről lépésre beigazolódott, és ezzel a „realista" külpolitika és a hidegháborúban kiábrándult Council jobban vizsgázott, mint a húszas és a negyvenes években, ám ez a tisztánlátás a liberális demokráciák végső és teljes győzelmébe és Kelet-Közép-Európa „megváltásába" vetett hit vereségét is jelentette. 244 Külpolitika