Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Romsics Gergely: Magyarország a "Foreign Affairs"-ben, 1940-1948
Magyarország a „Foreign Affairs"-ben, 1940-1948 kezelte, és a Horthy-rendszert Mussolini és Hitler diktatúrájához hasonló rezsimként értékelte.131 Habsburg Ottó ezzel szemben visszatért a lapban korábban megjelent cikkek álláspontjához, és Magyarország háborús szerepét elsősorban taktikai szövetségként értékelte, amelybe a kormány az elsietett és igazságtalan trianoni béke következményei miatt kényszerült.132 Az előbbi véleményt a csehszlovák emigráció és az amerikai politikai élet egy kisebbsége képviselte, míg az utóbbi közelebb állt a hivatalos külpolitikához. A Foreign Affairs által közölt írásokban alkalmanként megfigyelhető kettősség a főszerkesztő és a Council többségének gyakorlati kérdésekben ellentétes nézeteire vezethető vissza. A Magyarország háborús szerepéről és a Horthy-rendszer jellegéről folyó, illetve kiújult vita azonban a világháború alatt nem dőlt el véglegesen. Vámbéry Rusztem 1942-es cikkére nem született Bethlen István Jászi támadása után írt tanulmányához hasonló válasz, azonban az ennek ellenére könnyen megállapítható, hogy a „Tragedy of the Magyars" álláspontját a külpolitikában aktív csoportok jelentős része fenntartásokkal kezelte. Ennek ellenére, talán Armstrong törekvéseinek hatására, a szigorúan a Foreign Affairsre korlátozott értékelésnek azt kell megállapítania, hogy a Horthy-rendszer háborús felelősségét hangoztató álláspont győzedelmeskedett, és a két háború közötti időszak magyar politikai elitjének távozása 1942-től az írások többségében a kialakítandó új közép-európai rend előfeltételeként jelent meg. A második, némileg hosszabb periódus során, amelyet a moszkvai és a teherá- ni konferenciák vezettek be, és amelyet a határozott követelésekkel fellépő szovjet diplomáciának tett engedmények jellemeztek, a washingtoni és New York-i szakértők egyre inkább védekezésre kényszerültek. 1945 után a lapban megjelent írások is csupán az eredeti tervek részleges sikerében reménykedtek. A konföderációs elképzelések bukása után a legfontosabb kérdéssé az vált, hogy a Szovjetunió megelégszik-e hosszú távon azzal, hogy sikerült megakadályoznia a közép-európai kisállamok szövetségének létrejöttét, vagy az így automatikusan külpolitikai befolyása alá került országokat idővel megpróbálja még szorosabban pályájára állítani, de facto megfosztva őket szuverenitásuktól is. 1945 és 1947 között két hosszabb írás foglalkozott Magyarországgal. Ezek, a Foreign Affairsben az első békeévek során megjelent cikkek többségéhez hasonlóan, hangvételükben és konklúzióikban egyaránt arról tanúskodtak, hogy az amerikai újságíró-társadalom, de számos komoly szaktekintély is, a szovjet nagyhatalmi ambíciókat jelentősen alábecsülte. Jászi és Stowe, különböző szakmai hátterük ellenére, mindketten az új magyar demokrácia életképessége és jövője mellett tettek hitet. Tanulmányaik a Közép-Európa-projekt kevésbé nagyra törő, második „verziójának" kezdeti sikereiről számoltak be: a szerzők - elismerve a konföderációs tervek időszerűtlenségét - bíztak Moszkva jóindulatában (azaz passzivitásá2001. tavasz-nyár 241
