Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Romsics Gergely: Magyarország a "Foreign Affairs"-ben, 1940-1948
Magyarország a „Foreign Affairs"-ben, 1940-1948 akarat és erőfeszítés kettős pillérén kell nyugodnia". Az amerikai diplomáciának azonban 1947-ben, Párizsban nem sikerült ezeket az elveket érvényre juttatnia.118 Az írás Magyarországgal foglalkozó részei a román és a csehszlovák határ esetleges korrekciója körüli vitát ismertetik. Campbell több ízben hangsúlyozza, hogy a szovjet delegátusok egy olyan általános tervvel érkeztek, amelytől szinte lehetetlen volt őket eltéríteni. Általános taktikaként saját határaikat igyekeztek minél nyugatabbra kitolni, és az így károsodott államokat más területekkel kárpótolni. Románia esetében ez Besszarábia 1940-es elvesztésének megerősítését jelentette, ez azonban biztosította Moszkva támogatását a román-magyar határ meghúzásakor. A tanulmány szerint „a szovjetek nyíltan amellett szálltak síkra, hogy Románia kapja meg a tartomány egészét". Az amerikai küldöttek tudták, hogy a kisebbségi probléma megoldását ebben az esetben nem lehetett volna határkorrekciókkal biztosítani, azonban reménykedtek abban, hogy egy méltányosabb döntés jó alapnak bizonyul majd a két nemzet jövendő megbékélésének folyamatában.119 Az északi határ kapcsán az Egyesült Államok hasonló álláspontot foglalt el. Mivel a csehszlovák kisebbségi politika irányvonalai ekkor már ismertek voltak a szövetségesek előtt, az amerikai fél korlátozott korrekciókat javasolt, úgy gondolva, hogy „még egy jelképes terület átengedése is hozzásegítheti Magyarországot ahhoz, hogy jobb szívvel elfogadja magyarok ezreinek erőszakos kitelepítését Csehszlovákiából". Campbell szerint egy ilyen kompromisszum „államférfiakhoz méltó" megegyezést jelentett volna. A szerző általános véleménye az, hogy az amerikai rendezési terv „Magyarország számára igazságos feltételeket" szabott meg, azonban az ország szerepe a második világháborúban rendkívül hangzatos, bár propagandisztikus érveket adott az 1938-as status quo híveinek kezébe.120 Konklúziójában azonban a szerző elismeri, hogy valójában nem a felek által hangoztatott érvek erőssége döntött a régió jövőjéről. „Az Egyesült Államoknak reményei lehettek - írja -, valódi esély azonban nem volt arra, hogy az amerikai béke-előkészítő bizottság által elképzelt Európa - nemzetközi szervezetek keretei között együttműködő, független államok Európája - megvalósuljon." Az egyetlen reális célkitűzés az atlanti demokráciák számára a demokratikus fejlődés lehetőségének biztosítása kellett, hogy legyen, legalább a földrész nyugati fele számára. Ennek megfelelően az amerikai külügyminiszter „szilárdan ellenállt a Nyugat-Eu- rópa és a Földközi-tenger felé irányuló orosz expanziós kísérleteknek". A béke egészében véve tehát nem jelentette az angolszász hatalmak diplomáciai vereségét, azonban a demokratikus világ Párizsban is kénytelen volt elismerni a Szovjetunió befolyási övezetét. Irreális lett volna abban reménykedni, hogy az Egyesült Államok keresztül tudja vinni humánus és „igazságos" elképzeléseit.121 Bár Campbell ezt nyíltan nem mondja ki, végkövetkeztetése egyben az 1942 és 1947 közötti amerikai béketervek értékelését is tartalmazza. Akárcsak George Ka2001. tavasz-nyár 287
