Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Pritz Pál: A Horthy-korszak külpolitikájáról
A Horthy-korszak külpolitikájáról nem sokkal az Anschluss után, és éppen abban az időben, amikor hazája egyébként szokatlan módon éppen erélyt mutatva átmeneti visszakozásra kényszeríti Hitlert a Csehszlovákia szétdarabolására irányuló terveiben - azt tanácsolja feletteseinek, hogy hagyják veszni Magyarországot. Hiszen miképpen lehetne másként értékelni alábbi szavait: „ne hagyjuk magunkat rábeszélni arra, hogy pazaroljuk energiánkat és pénzünket, megpróbálva megmenteni olyan országot, mint Magyarország, ahol a játszma már eldőlt.30 A másik objektív tényező abban jelölhető meg, hogy a nyugati civilizációtól magára hagyatva a magyar politika irányítói - maguk mögött tudva a társadalom túlnyomó többségének támogatását - inkább választották partnerül Hitler, mint Sztálin birodalmát. A Kállay-kormány béketapogatózásai kudarcának is - végső soron - ez a magyarázata. A magyar külpolitika előtt - hangsúlyozzuk: nem eleve elrendelt, hanem rossz döntések, ki nem használt helyzetekből létrejövő - determináló tényezők fo- gaskerékszerűen egymásba illeszkedve torlaszolták el a béketapogatózások sikeréhez vezető utat. London lényegében végig tartja magát a Moszkvával és Washingtonnal kötött megállapodásához, amely a feltétel nélküli kapituláció álláspontjában összegződött. „A tengelyellenes magyarok bátorításából számunkra várható előnyt meghaladná az a gyanakvás, amelyet szövetségeseink körében, elsősorban a cseheknél ébresztenénk, akiket különösen aggasztanak a magyar béketapogatózások."31 Igaz, az egyébként nem éppen magyarbarát Eden 1943. február 12-én erre megjegyezte: „Beállhat olyan fordulat, hogy magatartásunkon némiképp (kiemelés tőlem, P. P.) változtatnunk kell - ám rögvest hozzá is fűzi: - ha ez bekövetkeznék, úgy csak az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval egyetértésben járhatunk el."32 Milyen jóindulatra számíthatott azonban ekkor már az 1941. június 23-i gesztusának visszautasítását nem feledő, nagyhatalmi létében megsértett, az elfoglalt területein állomásozó magyar haderő viselt dolgain különösen felháborodott szovjet vezetésnél Magyarország? A fogalmazás logikája azt kívánná, hogy a magyar vezetésről írjunk, a történelem logikája miatt ellenben Magyarországról kell írnunk. A szovjet vezetés ugyanis tudatosan nem hajlandó különbséget tenni. Molotov néhány hónappal későbbi, június 7-én kelt nyilatkozata dermesztő pontossággal kimondja ezt: „a háborús bűnökért a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is."33 Az angol álláspont ennél ugyan jóval enyhébb lett - „Magyarországot... nem szándékozunk megcsonkítani és nem akarjuk kormányainak ostobaságaiért a magyar népet büntetni. Saját és szövetségeseink állásfoglalását elkerülhetetlenül befolyásolják majd azok a gyakorlati lépések, amelyekre a magyarok elszánják magukat, hogy kiszabaduljanak a tengely uralma alól..."34 -, az ebben rejlő lehetőségeket azonban a Kállay-kormány nem aknázta ki, ha nagyon megértőek vagyunk irányá2001. tavasz-nyár 2 01
