Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2001 (7. évfolyam)
2001 / 1-2. szám - HIDEGHÁBORÚ - Byrnes, Mark S.: A Titónak nyújtott amerikai segély
A Utónak nyújtott amerikai segély tak voltak ahhoz, hogy a kormányzatot támogassák, gyakran politikai retorzióknak voltak kitéve. Acheson szerint „a külpolitikánk egyik jó barátja a kongresszusban", a külügyi bizottság elnöke, James P. Richards dél-karolinai képviselő majdnem elvesztette már hosszú ideje birtokolt kongresszusi helyét, mert támogatta a Titónak adandó segélyt: „az 1950-es előválasztások során egy fiatal kihívója kedvezőtlen párhuzamot vont Richards azon eredményei, hogy szövetségi hivatalokat és munkahelyeket szerezzen dél-karolinai választókörzetének és azon erőfeszítései között, hogy valami jugoszlávoknak nevezett embereknek segítsen." Acheson prózája csöpög az alkalmazott taktikával és az azt hiszékenyen elfogadókkal szembeni megvetéstől. Richards szoros választási győzelme és ennek következtében „a külpolitika terén csökkenő aktivitása" Acheson számára a közvéleménynek a külpolitikára gyakorolt elkerülhetetlen hatását mutatta.45 Miközben érthető talán Acheson (valamint az egész kormányzat) vonakodása attól, hogy az utca emberének megvilágítsák a Titóval szemben folytatott politika logikáját, mindketten elszalasztottak egyben egy jó alkalmat is. Az amerikai embereknek kezdetben úgy „adták el" a hidegháborút, hogy Truman megfogadta Vandenberg szenátor arra vonatkozó tanácsát, hogy „alaposan ijesszen rá" az emberekre a Truman-doktrínát bejelentő beszédében. Jóllehet akkoriban esetleg szükségesnek tűnt zord erkölcsi nyelvezetbe öltöztetni a mondanivalót, ez a megközelítés a későbbiekben megnehezítette az adminisztráció dolgát, amikor az árnyalatokra próbálta felhívni a figyelmet. Ha a hidegháború egy életforma, a kommunizmus elleni keresztes hadjárat, akkor az Egyesült Államok hogyan segíthet egy Titóhoz hasonló kommunistát, még akkor is, ha szóváltásba keveredett Sztálinnal? Miért jobb egy nemzeti kommunista annál, mint aki a Kremltől kapja a parancsokat? Az adminisztrációnak ésszerű válaszai voltak ezekre a kérdésekre: a szovjet hatalom - nem a kommunizmus maga - jelentette az igazi ellenséget; a Titóéhoz hasonló kommunista rezsimek, amelyek nem voltak hajlandók a Kreml szája íze szerint táncolni, elősegíthetik a magasabb rendű erkölcsi célt, a szovjet célok meghiúsítását. Ezek a válaszok azonban elvesztek a kommunizmus minden formáját elvető belföldi felháborodás hangzavarában. Az adminisztráció ahelyett, hogy a jugoszláv esetet kihasználva átfogalmazta volna a hidegháborús célokat, megpróbálta a lehetőségekhez képest a legnagyobb mértékben elkerülni a nyilvános vitát, s amikor ez már nem volt lehetséges, humanitárius segélyként vagy gazdasági és katonai önérdekként próbálta a politikáját eladni. Jugoszlávia esetében a kormányzat győzedelmeskedett: a kongresszus támogatta a gazdasági és a humanitárius segélyre vonatkozó kérelmeit, és nem emelt kifogást, amikor az adminisztráció 1951- ben katonai egyezményt kötött Titóval. A siker elrejtette azt a kudarcot, hogy a kormányzat képtelen volt elmagyarázni a külpolitikai rejtelmeit az embereknek, 2001. tavasz-nyár 163
