Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 3-4. szám - KÍNA A VILÁGPOLITIKÁBAN - Jordán Gyula - Tálas Barna: A "Kína-fenyegetés"
A „Kína-fenyegetés kezdetben többszörösen nagyobb létszáma és lényegesen jobb felszereltsége ellenére. Nóta bene: a XX. században csak a legfontosabb nemzeti célokat felvállaló és magukévá tevő kommunisták voltak képesek Kínában egy olyan erős központi kormányt létrehozni és egységes közigazgatási rendszert kiépíteni, amely évtizedeken át képes volt a kínai állam függetlenségét, önállóságát és területi integritását - a legnehezebb helyzetekben is - mind az Egyesült Államokkal, mind pedig a Szovjetunióval szemben megőrizni. Ez olyan eredmény, amely a kínaiak mai generációjának túlnyomó többségében nagyobbrészt feledteti azokat a súlyos megpróbáltatásokat és szenvedéseket, amelyeket Mao Ce- tung szélsőbalos, voluntarista politikája a „nagy ugrással" és az úgynevezett „kulturális forradalommal" az idősebb generációknak okozott. A mai pragmatikus és reformista vezetés ugyanakkor arra is rájött, hogy a jelenleg kialakult helyzetben a hazafiasság szólamaiba burkolt nacionalizmus is kiváló eszköze a tömegek nagyobb erőfeszítésekre való mozgósításának, valamint a nemzeti egység és összefogás kiteljesítésének. Ezzel egyidejűleg világosan kell látnunk azt is, hogy az az egyre általánosabb és át- hatóbb nacionalizmus, ami az utóbbi években a pekingi vezetés felfogását, szóhasználatát és propagandáját jellemzi, és amelyre - úgy tűnik - a kínai társadalom elég jelentős része egyetértőén rezonál, a „Kína-fenyegetés"-érzület és -koncepció kialakulásának egyik forrásává és ösztönzőjévé vált.14 Annak okait elemezve, hogy a kínai vezetés miért fordult ehhez a nem éppen veszélytelen eszközhöz, elég általánosnak tekinthető vélemény, hogy erre az ideológia, a hit válsága kényszeríti őket, mivel a marxizmus-leniniz- mus veszített mozgósító erejéből. A maói évtizedek súlyos hibáit és tévedéseit hangsúlyozottan a szocializmus jegyében követték el, és már a kínaiak számára is kevés meggyőző erővel bír, hogy nemcsak a hibákat, de azok kijavítását is a párt vezetésével hajtották végre. A kínai emberekben elég jól tudatosulhatott, hogy a reformidőszak vitathatatlan eredményeit, életszínvonaluk jelentős javulását a korábbi évtizedek szocialista elveitől és gyakorlatától való eltávolodásnak köszönhetik - az ideológia szerepét leértékelő, alapvetően pragmatista megközelítésnek. Teljesen logikusan következett be tehát a hit válsága a szocializmusban, a pártban, a marxizmus-leninizmusban és Mao Ce-tung eszméiben. Ennek ellensúlyozására, az így létrejött vákuum betöltésére látszik alkalmasnak a nacionalizmus, amelyet öngerjesztő folyamatként táplál az országegyesítés „szent" céljának előtérbe kerülése és látványos lépései (Hongkong, Makao ünnepélyes visszatérése az anyaországhoz), valamint az ország egysége fenntartásának nem kevésbé fontos feladata. A vezetésnek természetesen - többek között a Kínán belül élő nemzetiségek miatt is - óvatosan kell ezzel a kétélű ideológiai fegyverrel bánnia, nehogy felerősítsék a nemzetiségek soraiban a szeparatista tendenciákat. Egyes elemzők annak a veszélyét sem zárják ki, hogy ez a nacionalista hangulatkeltés később egy agresszív, expanzionista politika ösztönzőjévé válik.15 2000. ősz-tél 185
