Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 3-4. szám - KÍNA A VILÁGPOLITIKÁBAN - Jordán Gyula - Tálas Barna: A "Kína-fenyegetés"
A „Kína-fenyegetés hét, Kína részéről pedig kiválthatja a Nyugat- és Amerika-ellenes paranoia időnként tapasztalható kitöréseit. A Kína nagyhatalmi szerepét elutasítók megállapításaiban azonban - az egészében megkérdőjelezhető álláspont mellett - vannak megfontolásra érdemes észrevételek is. Az egyik: Kína valóban gyakran ellenáll annak, hogy alkalmazkodjon a nemzetközi rendszer logikájához és az e rendszer zavartalan működéséhez szükséges követelményekhez. Ezt gyakorlatilag szinte valamennyi, a Kínai Népköztársaság megítélését tekintve igen eltérő állásponton lévő elemző szóvá teszi, legfeljebb egyesek óvatosabb formában, csupán vonakodásról beszélnek. Vannak, akik a hivatalos kínai állásponthoz nagyon hasonlító módon úgy fogalmaznak, hogy Kínának ez a vonakodása természetes, mivel mások által hozott szabályokhoz kellene alkalmazkodnia. Nem kelthet meglepetést - mondják -, hogy Peking (és Moszkva) ezt a megközelítést nem tartja kielégítőnek, sőt inzultusként fogja fel.11 Kína ezen felfogásának alapját és hátterét az a több mint száz év óta - különböző rendszerek keretében - követett stratégia és célkitűzés képezi, hogy erős Kínát hozzon létre, amely képes dacolni a Nyugat által dominált nemzetközi rendszerrel. Kína azonban már jelenleg is elég erősnek érzi magát ahhoz a döntéshez, hogy mit tanuljon meg, mit fogadjon el a külföldtől, illetve a - véleménye szerint a Nyugat által létrehozott és dominált - nemzetközi rendszerből. Vagyis - némi túlzással - az abszolút szuverenitás XIX. századi felfogásából kiindulva a teljes ellenőrzés megőrzésére törekszik sorsának alakulása felett. Az abszolút szuverenitás álláspontjából ítélte meg például a koszovói válságot, korábban Irak problémáját, és - érthetően - ehhez ragaszkodik Tibet, az emberi jogok stb. és mindenekelőtt Tajvan kérdéseivel összefüggésben is. Egy másik, részben az előzővel összefüggő megállapítás, hogy a tényleges vagy potenciális nagyhatalmak közül Kína a legizoláltabb, különböző tényezők miatt nincsenek igazán szövetségesei. Márpedig egyetlen nagyhatalom sem lehet meg barátok, szövetségesek nélkül. A különböző relációkban - mindenekelőtt Oroszországgal kapcsolatban - visszatérően elhangzó stratégiai partnerség nemcsak nem szinonimája a szövetségnek, de elsősorban tartalmilag sem azonosítható vele. És itt ismét az egyik fő okként azt jelölhetjük meg, hogy Kína irtózik a kölcsönös nemzetközi függőség valódi értelmétől és annak tudomásulvételétől. Vannak azonban bizonyos, optimizmusra okot adó fejlemények, amelyek azt jelzik, hogy a fenti megítéléseket nem célszerű abszolutizálni, számos kérdésben a kínai vezetés hajlandó bizonyos kompromisszumokra. Ezt jelezték legutóbb a WTO-tárgyalá- sokon a belépés érdekében tett engedményei, de alkalmazkodási készségét jelezték csatlakozásai különböző egyezményekhez a fegyverzet-ellenőrzéstől a szabadalmi jogok és a szellemi tulajdon védelméig terjedő széles skálán. Ennek alapján az előzőekben pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a területi integritás, valamint a nemzeti szuverenitás legalapvetőbb - a mindenkori vezetéstől függően azért némi mozgásteret 2000. ősz-tél 183
