Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)

2000 / 1-2. szám - TÍZ ÉV UTÁN - Csaba László: Ellenpontok-a magyar és az orosz rendszerváltozás egy évtizedes egybevetése

Csaba László pont fordítva működik (ezt a 32 Mrd dolláros kereskedelmi többlet 1999-ben önmagában már jelzi). A túlzott várakozásokkal az „óriás keleti piacnak" indult befektető gyakran felsült, átverték és ezt az élményét osztja meg társaival. A beruházási klíma és a ténye­zőkombináció feltételeinek javulására nem lehet számítani (1999-2000-ben a még Maszljukov indította állami beruházások élénkültek). Ekkor a tőkemenekítés marad az ésszerű stratégia. Mivel az orosz kormány - bármit is hirdet - elvesztette ellenőrzését a különféle források felett (különösen ami a készpénzt és a valutabevételt illeti), kor­mányzat gerjesztette beruházási programokra nem marad eszköz. A kelet-ázsiai növe­kedési csoda feltételei bizonyíthatóan (Benczes, 2000) pontról pontra ellenkezőek az orosz adottságokkal, a kormányzat szerepértelmezésétől a pénzügyi források és intézmények működési módjáig bezárólag. Ha a bevételek növelése (vagy a behajtási ráta) csak el­határozás kérdése lenne, akkor bizonyára már több évvel ezelőtt megvalósították vol­na. A fejlesztő állam többek által (például Szilágyi, 1999) előre jelzett térnyerése azt jelen­tené, hogy az orosz központi hatalom Münchausen báróként saját hajánál fogva emelke­dik ki a mocsárból. Valószínűleg nem elég megfordítani a gajdari recepteket. Valójában nincs okunk feltételezni, hogy puszta akaratnyilvánítás útján az orosz ál­lam több jövedelmet gyűjthetne be, és ebből a piacnál távlatosabb fejlesztésekbe foghat­na. A fő baj az, hogy az orosz piac kudarca az orosz állam kudarcának közvetlen következménye. Nincs mód arra, hogy az orosz közhatalom utolérhetné és visszafordíthatná az önké­nyessége és tehetetlensége elől menekülő tőkét. így pedig se a fizikai, se az emberi tőkekép­ződés nem alapoz meg hosszabb távú fejlődést. A korábban idézett evolúciós javaslat (Rossziszkaja, 1999) erőssége, hogy adottnak veszi a gyenge államot. Fokozatos intézményépítést és pártatlan döntőbíráskodási fó­rumok kiépítését szorgalmazza - e tekintetben a gond az, hogy a szereplők járadékva­dász játszmákba merültek, és már nem is hihető, hogy lehet olyan játékvezető, aki maga nem tagja egyik csapatnak sem. Az is kétségesnek tűnik, hogy a kommunizmus és a kapitalizmus párhuzamos oroszországi bukását hirdető érdekképviseletek önszervező­déssel új vezető erővé (elitté) tudnának válni spontán fejlődés útján (Russland, 1999). Ar­khimédészi pont híján nem tudnak beindulni az önerősítő kedvező folyamatok, bár biz­tos, hogy ez lenne a külvilág és az orosz honpolgárok érdeke is. Kissé cinikus érvelés­nek hat az (Fischer, 1999), hogy a tőke majd „magától" visszatér, „csak" kedvező felté­teleket kell neki teremteni. A baj az, hogy az ördögi körök megtörésének mechanizmu­sa nem is várható olyan elnöktől, aki épp programtalanságával tudta újra összehozni az 1996-os győztes koalíciót. 8. Az eddigiekből is belátható, hogy az orosz átalakulást a saját nemzeti egyediséghez illeszkedő megoldások keresése jellemzi majd a jövőben is. E fejlődésnek eszmetörténeti vonatkozásai vannak, ami az orosz önértelmezéshez kötődik. Mivel Oroszország se a nyugat-európai, se a kelet-ázsiai fejlődési útba nem illik, ez érthető is. 148 Külpolitika

Next

/
Thumbnails
Contents