Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2000 (6. évfolyam)
2000 / 1-2. szám - TÍZ ÉV UTÁN - Csaba László: Ellenpontok-a magyar és az orosz rendszerváltozás egy évtizedes egybevetése
Ellenpontok - a magyar és az orosz rendszerváltozás egy évtizedes egybevetése földi betétszámlák megvédték a vállalatok és a háztartások jó részét arról, hogy a Centrobank követeléseiket az államcsőd céljaira hasznosítsa. És fordítva: azok a bankok veszítettek sokat, amelyek nem tudtak ellenállni az állampapírok mesés hozamának, nem vizsgálva a központ fizetőképességét. Veszítettek azok, akik orosz bankokban vezettek devizaszámlát (és a megtakarítások kétharmada, nem elhanyagolható nagyság). Veszítettek, akik pénzüket a bankok által az utolsó pillanatig reklámozott (és a felügyelet által engedélyezett) csodabetétekbe fektették. 1999 tavaszára aztán a jegybank és a kereskedelmi bankok közti bonyolult ügyletek után a devizabetétek mintegy harmada felhasználhatóvá vált. Azaz: van élet a „halál után". Az orosz tőzsde 1999-ben a világ második legnagyobb növekedését produkálta (ezen is nyert valaki). Az orosz bankok aktíváinak leértékelése - épp a külföldi tulajdon és a szabad pénzforgalom hiánya miatt - nem érintette az iparvállalatokkal szemben 1995- 97-ben kivívott erőpozícióját sem. Ezért - néhány nagybank kivételével - az oligarcháknak már volt miből finanszírozniuk az újabb elnökválasztási kampányt (Berezovszkij és Csubajsz szerepe közismert). Az 1998. évi 28,7, az 1999. évi 84,6 és a 2000. évi 30 százalék körüli infláció jellemző - harmadik világbeli - mérsékelt inflációs érték, ami arra utal, hogy a kormányzat nem engedte a hiperinfláció visszatértét, mert érdeke a pénzügyi eszközökkel való irányíthatóság megőrzése. Ezért törekedett - sikerrel - a Centrobank a viszonylag stabil rubelárfolyam megőrzésére (akár adminisztratív eszközökkel is). A 2000. tavaszi átütemezési megállapodások, az IMF-fel helyreálló viszony, és persze az olajárak megháromszorozódása átsegítette az orosz költségvetést a válságon és a szerény növekedést is megalapozta. Kérdéses, hogy az efféle egyszeri hatások (leértékelés, olajbevétel, adósságcsökkentés) létrehozhatják-e az endogén növekedés tartós feltételeit, hisz annak mikroökonómiai alapja továbbra is hiányzik. Ha az orosz eset magyarázatra szorul, a magyar stabilizáció inkább tankönyvszerűnek mondható. Mivel a reformszocialista korszak már megszüntette a pénzfelesleget és a hiányosságot, két „sokkhatást" kellett csak semlegesíteni. Az egyik az ár- és bérfelszabadítás hatása volt, a másikat a KGST összeomlásából és a külgazdasági nyitásból adódó árfelhajtó erők jelentették. Ezekkel nem lehet inflációs eszközökkel megbirkózni. Ugyanakkor e sokkok kizárták, hogy a stabilizáció 6-9 hónap alatt simán végbemehessen (mint a fejlődő országokban). A kereskedelmi forgalomba nem kerülő tételek (lakás, kórházi ellátás, szemétszállítás) árainak kiigazítása hosszadalmas folyamat. A külső adósság törlesztése és az 1995. évi fizetésimérleg-kiigazító intézkedések is fölhajtották az árakat. E gyengeségek ellenére a pénz egyre relevánsabbá vált Magyarországon. A különféle mennyiségi korlátozások felszámolása és a piacra jutás szabaddá tétele, valamint a külföldi tőke erőteljes megjelenése együtt szavatolta a verseny rendszerformáló szerepét. Az infláció csökkenése és a tartósan magas reálkamatláb mellett egyre inkább érdemes fo2000. tavasz-nyár 145
