Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1999 (5. évfolyam)
1999 / 1-2. szám - GLOBALIZÁCIÓ - Blahó András: Kormányok és transznacionális vállalatok kapcsolata Kelet-Európában
Blahó András Vemon úgynevezett alkuelmélete sem tűnik igazolhatónak ezekben az országokban. Mivel a befektetési motivációk sorában az adókulcsok nagysága, az adó volumene csak valahol a 8., 9., helyen van, egy adócsökkentésre alapozó újratárgyalás nem nagyon biztat jelentősebb hozadékkal. Viszont a növekvő elvonások miatt egyértelműen tapasztalható a transzferárazás kiterjedtebb alkalmazása, elsősorban a fogadó országban működő leányvállalatok importjának túlárazása miatt.30 A fejlődő és fejlett országok tőkeimport-gyakorlatában a már említett harmadik kormányzati motiváció egyre jobban kimutatható. A fogadó országok gazdaságpolitikai elvárásaiban egyértelműen látható az igyekezet a TNC-k vállalati rendszeréhez való szervesebb kapcsolódás, a hazai hozzáadottérték-hányad fokozásának, a feldolgozottsági fok növelésének igénye. Ehhez a körhöz tartozik még a hazai beszállítási hányad jelentős emelése, a hazai kutatások és fejlesztések kihasználása és nem elsorvasztása, valamint a helyi vállalatvezetői réteg ki- és átképzése. A kormányok a TNC-kkel folytatott tárgyalásaikban, de a külföldi közvetlen befektetéseket ösztönző jogi szabályozásaikban is e kérdésekre koncentrálnak. Nem szerepel már a tulajdon hányadának a megjelölése, s természetesen a nemzeti hovatartozás sem. Ilyen értelemben valóban egy előrelépés történt. A döntően gazdasági és társadalmi előírásokra - munkaerő-felszívás, -továbbképzés - szorítkozó jogszabályok elvileg „sima" kapcsolatokat ígérnek a TNC- kormány viszonylatban. Erről azonban korántsincs szó. A kormányok többsége - különösen a közép-európai államok - már elég erősek ahhoz, hogy a reformok, a korábbi együttműködési tapasztalatok alapján tényleges közgazdasági érvrendszerrel szabályozzák a tőkeimportot, arra azonban továbbra sem képesek, hogy kormányzati ráhatásukkal a TNC-k magatartását lényegesen befolyásolhatnák. Marad tehát a két fél közötti alkufolyamat - s ilyen értelemben a vernoni hipotézis igazolható -, amelyben a kormánynak újból és újból meg kell vívnia harcát a valós s feltehetően változó igények kiszorítására. Ebben a kapcsolatban többféle csábításnak is ellen kell állnia. Az első „csábulás" engedni az alkalmazkodásra képtelen és arra nem is hajlandó hazai vállalkozói réteg nyomásának a külföldi TNC vagy versenytárs kiszorítására. Alapos közgazdasági, technikai, társadalmi mérlegelés szükséges ahhoz, hogy mely ágazatokat, vállalatokat kívánjuk kitenni a hirtelen rájuk szakadó nemzetközi versenynek úgy, hogy ezzel esetleg egy későbbi fejlődési fázisban nélkülözhetetlen ágazatot, vállalati rendszert ítélünk halálra. A liberalizáció hevében nagyon is úgy tűnik, hogy több átalakuló ország is elkövette ezt a hibát a „piacosítás" hevében, s az átalakulási folyamat második szakaszában, a fellendülő hazai termelés mellett észleli immár az elkövetett szerkezeti baklövést. Legalább ilyen hiba - s erre is bőven van gyakorlati példa -, amikor a kormányok túlzottan védelmezik, szinte vattába csomagolják „nemzeti fontosságúnak" vélt ágazataikat vagy vállalataikat. Ezzel csak gazdasági és társadalmi költségeiket növelik, s a lehetséges előnyöket csökkentik kétséges és rövid távú politikai előnyökért. 82 Külpolitika
