Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Fülöp Mihály: Magyarország betagolódása a szovjet szövetségi rendszerbe
FülöpMMy között alkalom nyílt a magyar nemzeti érdekek megfogalmazására és képviseletére, noha érvényesítésükre ők maguk semmi esélyt nem adtak a korabeli magyar diplomáciának. A béketárgyalások kimenetele - először a magyar-román határ kérdésének 1946. május 7-i eldöntése, majd a csehszlovákiai magyarok és a jóvátétel ügyében tanúsított magatartás - teljesen kiábrándította a kisgazdapárt paraszti centrumát a szovjet orientációjú külpolitikából, az addigi irányvonal egyre kilátástalanabbá vált. A párizsi értekezlet után - mint láttuk - a csalódás általános volt a győztes nagyhatalmakkal szemben. Nagy Ferenc miniszterelnök emlékirataiban keserűen állapította meg: „Magyarországot a békekonferencián mindenki cserbenhagyta... a polgári demokrácia felé törekvő Magyarország nem kapott védelmet. Nagyon jelentősen gyengítette ez a nyugati közömbösség a magyar politika demokratikus oldalát." Az 1947 tavaszára megérlelődő semlegességi gondolat abból a felismerésből táplálkozott, hogy a Kelet (a Szovjetunió) és a Nyugat (az Egyesült Államok, Nagy-Britania és Franciaország) egyaránt figyelmen kívül hagyja Magyarország alapvető nemzeti érdekeit, segítséget a magyarság jogainak intézményes védelmére egyiktől sem várhat. A szabad választások után felállt kisgazda vezetésű kormányt azonban még a szigorú békefeltételek, a külpolitikai sikertelenség sem rendítette meg. Az ideiglenes kormány létrejötténél a sztálini Szovjetunió bábáskodott, s ebből adódott Magyarország teljes alárendeltsége szomszédjával, a „legnagyobb szárazföldi hatalommal" szemben. A magyar társadalom 1945 tavaszán-nyarán bekövetkezett politizálódása (a pártok együttes taglétszáma közel kétmillióra nőtt) az újrakezdés reményével pezsgő és nyitott politikai életet hozott létre. A kollektív emlékezetben mindez úgy rögződött, mint a magyar nép szabad akaratából létrejövő demokratikus kísérlet, s ezért természetes, hogy 1956-ban (s részben 1989-1990-ben, ekkor már távoli hagyományként) elemi erővel tört fel az ehhez az időszakhoz való visszatérés igénye. Az újjáépítésben 1946-1947 fordulójára elért eredmények is ebből a lendületből táplálkoztak. A magyar kormány igyekezett megnyerni a nagyhatalmak támogatását, a koalíció mindegyik pártja, s különösen a kisgazdapárt, a geopolitikai realitásokból kiindulva igyekezett a szovjetek bizalmát elnyerni. A fegyverszüneti időszakban egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy szovjetellenes politikai párt vagy törekvés jelenjen meg a magyar politikai életben. Az 1945-ös választásokat követő közel egy esztendőben a Szovjetunió a magyar kormányra támaszkodott, s annak ellenére, hogy 1946 tavaszától Rákosi szalámitaktikájának érvényesülését segítette elő, nem törekedett, mint Romániában és Bulgáriában, a széles koalíció felbomlasztására. Nagy Ferenc a politikai túlélésre, vagyis a szovjet csapatok kilátásba helyezett kivonására játszott, s megpróbálta a békeszerződés ratifikációjáig terjedő évet átvészelni. A demokratikus rendszer megszilárdítását azonban nem tudta elérni. Az 1946. február 1-jén kikiáltott Magyar Köztársaság magában hordozta a bukás csíráit. A kommunisták csak a megszálló külhatalomtól remélhették hatalomra jutásukat, 72 Külpolitika
