Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Dunay Pál: Debreczeni József: A miniszterelnök
Könyvekről tobaság, akkor egyszerűen aljas rágalom; és végső soron... azt mondhatnám, hazaárulás!"1 Míg a Szovjetunió, majd pedig Oroszország tekintetében ha nem is volt elfogadható az antalli politika, de érzelmileg ideig-óráig érthető volt, addig a szomszédsági politikát teljesen uralták bizonyos történelmi reflexek. Antall erről egy alkalommal így vélekedett: „Ahányszor hallom ezt a megjegyzést egyes politikusoktól..., hogy mi félelmet okozunk, mindig megkérdezem: nem szégyellik magukat, hogy félnek? Mitől? Attól, hogy minden szomszédország hadserege többszöröse a miénknek? (...) Ne használják föl sehol országok összetartására, népek félrevezetésére a magyarságot mint ellenségképet!" Lehetett-e Magyarország miniszterelnöke annyira naiv, hogy azt higgye, nem fogják a magyar kisebbségeknek otthont adó egynémely Magyarországgal nem egybeeső érdekű és jelentősebb magyar kisebbségű országban kihasználni azt a lehetőséget, ha Budapest nem maradéktalanul és példaszerűen működik együtt velük? Vagy figyelmen kívül hagyhatta-e történészként, hogy Magyarországra akarva vagy akaratlanul történeti okokból a gyanú árnyéka vetül(t)? Azt már Debreczeni is magyarázatot igénylőnek tartja, miért tűnik a szerinte sikeres „kisebbségvédő politika" problematikusnak. A félreértés szerinte abból fakad, hogy aki kizárólag a szomszéd országokkal aláírt szerződések vagy az azok vezetőivel tartott baráti találkozók számával méri, az persze megállapíthatja, hogy Antall József politikája nem hozott eredményeket. „Való igaz, hogy ő csak azzal a szomszéddal írt alá alap- szerződést, amelyik esetében volt némi remény az aláírtak betartására. Mert ő nem a nyugati politikusoknál akart jó pontokat gyűjteni ezekkel a szerződésekkel - hamis reményeket ébresztve, majd csalódást okozva az érintettek körében." (225. o.) Tekintsünk most el Debreczeni szavainak aktuálpolitikai vonatkozásától, hiszen a szocialista-liberális kormányt, amelynek működése idején a könyv íródott, elégszer emlegették a konzervatív erők ezzel összefüggésben. Emlékezetes módon azon négy szomszédos ország közül, ahol nagy számban él magyar kisebbség, eggyel sikerült alapszerződést kötni Antall hivatali idején. Másik hárommal nem. A hármak egyikével, Szerbiával, a szerződéskötés elmaradását aligha lehet az Antall-kormánynak felróni, hiszen nem könnyű normális viszonyt fenntartani olyan országgal, amely háborúban áll. A másik kettő - Románia és Szlovákia - esete a következők megfontolását igényelte volna. Mindenekelőtt annak kijelentése, hogy Antall olyan szomszéddal írt csak alá alapszerződést, amely esetében volt esély annak betartására, burkoltan megengedhetetlen premisszából indul ki. Abból, hogy vannak országok (vagy politikusok?), akik rosszhiszeműen vállalnak nemzetközi kötelezettségeket anélkül, hogy azokat be kívánnák tartani. Ebben az esetben anélkül feltételez Antall jogi nihilizmust más országokról, hogy erről bizonyítékkal rendelkezne, hiszen egy szerződés be nem tartásáról csak úgy lehet meggyőződni, ha azt megkötik. Megnyilvánul ebben egyfajta kulturális imperializmus: Vannak úriemberek, akikkel „kötünk üzletet, s vannak olyanok, akikkel nem". Ráadásul valahonnan 1998. tél 91
