Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 3. szám - OROSZORSZÁG - Csaba László: Az orosz rulett: Úton a WTO felé?
Az orosz rulett vált - gyakorlattal, hogy az ellenfél egyes játékosait átigazolják a kormány táborba. Ahogy 1993-ban Jelcin mai bizalmi embere, Ivan Ribkin (a csecsenföldi megbékélés felelőse) volt a kommunisták egyik vezéralakja, úgy került be az agrárpárti Hlisztun 1996-ban vagy a Jabloko egyik csillaga, Zadornov 1997 végén a kormányba. A nemzeti egységkormány gondolata állandóan a köztudat előtt lebeg, s az elnök megbízatásának félidejében már harmadik kormányát alakítja e sorok írásakor. Végső fokon tehát a kisebbségi kormányzás sok erőt és energiát kötött ugyan le, a politikai szereplők állandó izgalomban tartását és (ön)foglalkoztatását igényli, ámde kétségkívül és demonstratíve bebizonyította az erős elnöki hatalom meglétét. Ez az erős - és a szovjet korszaktól eltérően önálló hatalmi centrummá vált - jegybankkal, az IMF hiteleinek való folytonos kiszolgáltatottsággal, s nem utolsósorban a privatizáció lezárta után megváltozott gazdasági érdekviszonyok alapján kikényszerítette és megalapozta az erős rubelt. Az infláció 1998. január-július között éves szintre vetítve 10, augusztusban 30 százalékos volt. Az oroszországi fejlődés számos ellentmondásának egyike tehát a következő. Egyfelől a kormány gyenge, hiszen akaratát sem a régiókkal szemben nem tudja érvényesíteni (a közterheket behajtani), sem a törvényhozással szemben nem tudja az akaratát érvényre juttatni, többnyire még az adott pénzügyi évre vonatkozó költségvetési törvény formájában sem. Ugyanez a helyzet a kormány által kiemelten fontosnak tekintett területeken, mint a földtörvény, a külföldi tőkebefektetések vagy az adókódex (Hanson, 1997). Az elnöki hatalom ezzel szemben erős. S miközben az elnöki hatalom - ellenfelei szerint a cárokét is meghaladó - korlátlanságának a hatalmi ágak megosztása, a demokratikus eljárások megléte, a sajtó, a külföld, de mindenekelőtt a helyi hatalom hagyományos túlsúlya mégiscsak határt szab, 1996 júliusára létrejött az az arkhimédészi pont, amire az egy évvel korábban megindított stabilizációs folyamat ráépülhetett. Ez - valamint a jegybank és az érintett tulajdonosi réteg együttműködése - magyarázza meg azt, hogy a stabilizációs kísérlet - 1989-től, 1991-től és 1992—93-tól eltérően - az elnökválasztás után már nem torpant meg. Az orosz gazdaságot és társadalmat hagyományosan szétfeszítő erők és mechanizmusok sem tehették semmivé a kormányzat törekvéseit, azok - sokak2 előrejelzésére rácáfolva - nem akadtak fenn a „reálgazdaság" és az ellenérdekelt szociális csoportok ellenállásán. S míg az utóbbiak hangadói ma már a jegybankot tekintik az orosz ipar fő ellenségének és tönkretevőjének (Glazev, 1998), a kormányzat mérsékelt ellenzékéhez tartozó Smeljov akadémikus (1998,4. o.) magától értetődő természetességgel beszél arról, hogy létrejött az orosz gazdaságfejlődés új szakasza, amit a stabil rubel, az alacsony aktivitási szint és a nemfizetések - s ehhez kötődően a költség- vetés válságos helyzete - jellemez. Az ország makrogazdasági mutatóinak alakulását a 2. táblázat mutatja be összefoglaló jelleggel. Az adatokból látható, hogy a kormányzat a maga elé tűzött fő feladatot, az 1992- 93-ban még hiperinflációs mértékű áremelkedés megfékezését lassan, de eredményesen megoldotta. Az áremelkedések letörése nem bizonyult kérészéletűnek, hanem a gazdaság működését alapjában formáló tényezőnek bizonyult. Az e területen elért siker lélektani megala1998. ősz 53
