Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 3. szám - AZ UNIÓ FELÉ - Horváth Gyula: Regionalizmus és decentralizáció Európában
Horváth Gyula országok gazdasági terei az állami beavatkozás intenzitásának, az egyes régiók pedig saját reagálóképességük függvényében emelkedtek fel, stabilizálódtak vagy cseréltek helyet a fejlettségi rangsorban, addig Kelet-Európábán ideológiai-politikai és hatalmi szempontok határozták meg az országok térstruktúráinak alakulását. Az egy központból vezérelt államhatalmi berendezkedésből fakadó, kizárólag felülről irányított fejlesztési politika nem a kommunista hatalomátvétel utáni korszak sajátossága. A század második évtizedének végén önállósodott kelet-európai országokban szinte kizárólag központi eszközökkel lehetett egységes nemzetállamokat szervezni. A húszas évek nemzeti kormányainak jelentős erőforrásokat kellett fordítaniuk az egységes közigazgatás megszervezésére, a térbeli kapcsolatok kialakítására a korábban különböző európai birodalmakhoz tartozó s más-más fejlődési pályán haladó országrészek egybeépítésére. Európai értelemben vett modem gazdasági szerkezettel és szervezőképes városhálózattal csupán a térség egyötödnyi része Csehország és a nyugati lengyel régiók rendelkezett. A keleti régiók az Orosz Birodalom és az Osztrák- Magyar Monarchia beszállítói és ipari termékeinek felvevőpiacai voltak, a balkáni államok pedig éppen hogy kiszakadtak a feudális török államból. Az egyes régiókban alkalmazott gazdasági filozófia sokfélesége az állami kapitalizmus iparfejlesztést támogató politikájától a feudális parasztgazdaság önellátó termeléséig terjedt. A területi egyenlőtlenségek szélsőséges formában jelentek meg a térség két legnagyobb népességű országában, Lengyelországban és Romániában, a különbségek másutt is igen jelentősek voltak. A német területi munkamegosztásba betagolódott Szilézia, a keleti porosz területek vasúthálózatának sűrűsége tízszerese volt az orosz gazdasági térhez kapcsolódó keleti lengyel területekének. Romániában az ipari foglalkoztatottak kétharmada Erdélyre koncentrálódott, az országrész urbanizációs szintje a moldvai és a havasalföldi területek háromszorosa volt. Az újonnan alakult Csehszlovákiában Csehország egy főre jutó nemzeti összterméke a szlovákiainak több mint a kétszeresét tette ki. Jugoszláviában az osztrák és az olasz minták alapján szerveződött szlovén ipar kibocsátása több tízszeresen meghaladta Bosznia-Hercegovina és Montenegró ipari termelését. Az első világháború utáni keleteurópai változások által kedvezőtlenül érintett Magyarország és Ausztria fejlesztési politikájában nem kevés nehézséggel találta magát szemben. Mindkét ország ipari kapacitásai a 40 milliós Monarchia piaci szükségleteinek a kielégítését szolgálták, a termelési erőforrások hasznosításában félig-meddig integrációs viszonyok érvényesültek. A kiterjedt belső piac összeomlása után a kiépült ipari kapacitások fele-harmada vesztette el korábbi piacait és alapanyag-beszállítóit. A cseh ipar Szlovákia csatlakozásával piacait valamelyest biztosítani tudta, a budapesti nagyipar (a járműgyártás, az élelmiszeripar) azonban korábbi kapacitásait csak 20-30 százalékos kihasználtsággal volt képes üzemeltetni. A trianoni békeszerződésben megvont új határok természetes városi vonzáskörzeteket szakítottak szét, a magyar városhálózat szerves fejlődésének a térszervezésben elért eredményeit semmisítették meg. Az új Magyarország túlkoncentrált területi struktúrájának máig torz alapszerkezete ekkor alakult ki. Ezzel szemben Kelet-Európa többi országában a történelmi tartományok korábbi köz12 Külpolitika
