Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 3. szám - AZ UNIÓ FELÉ - Horváth Gyula: Regionalizmus és decentralizáció Európában
Horváth Gyula mozgalmak, nacionalista pártok politikai dokumentumokban is megfogalmazott követeléseit egészen az új, munkáspárti kormány megalakulásáig süket fülekre találtak. Az etnikai mozgalmak követelései és hatásuk a hatalom területi szerkezetére országonként a történelmi előzmények függvényében különböző. Olaszországban a Trentino-Alto Adige régió különleges statútummal való felruházása óta, a hetvenes évek végétől az etnikai szervezetek lényegében területi határaik között demokratikus módon gyakorolják jogosítványaikat, nem fejtenek ki érzékelhető nyomást a központi hatalomra. Az új olasz regionalizmus legharsányabb szószólója, az Északi Liga nem etnikai alapon szerveződött, hanem az északi tartományokban folyamatosan működő antimeridionalista és idegengyűlölő csoportok alkalmi politikai szövetségeként tevékenykedik, de így is fontos szereplője és koordinátora az autonomista erőknek. A szeparatista ideákkal sűrűn átszőtt, politikai legitimációval is rendelkező ligamozgalom ma már Nyugat-Európa legfiatalabb egységes nemzetállamának integritását veszélyezteti, az elszakadás politikája rég túllépi a regionalizmus eszmei kereteit (De Luna, 1994 Miglo-Barbera, 1997). A kontinens egyik legrégibb nemzetállamában, Spanyolországban az egységes királyság tartományai félezer év óta sikeresen megőrizték regionális identitásukat, a Franco-korszak után az új alkotmány hosszas viták után törvénybe is foglalta a régiók széles körű jogait. A spanyol régiók közül csupán Baszkföld fejezte ki elégedetlenségét, a baszk szeparatista mozgalom, az Euzkadi Ta Askatasoma (ETA) durva, militáns eszközökkel tartja folyamatosan napirenden az önálló állam igényét. A szélsőséges nacionalista mozgalmak azonban nem minden esetben állnak a nemzetállamtól való elszakadás platformján, az állami irányítás radikális reformját is kielégítő megoldásnak tartják. A szélsőséges flamand nacionalista párt programjának legfontosabb célkitűzése az volt, hogy az országrész népességarányával és gazdasági erejével azonos hatalmi pozíciók jussanak Flandriának Belgiumban, illetve a flamand nyelv kötelező államnyelvvé válhasson. Az új belga alkotmány az ország föderatív berendezkedésének garantálásával lényegében kielégítette a flamand nemzeti párt követeléseit. Ma már Belgiumban nincs olyan politikai erő, amely az ország feldarabolása mellett szállna síkra. A Belgiumban az e század közepétől lejátszódó regionális gazdasági átrendeződési folyamatok azonban az etnikai mozgalmakat és a perifériákon szerveződő érdekcsoportokat új típusú követelésekre késztették. A Belgium gazdasági erejét korábban meghatározó, nehézipari szerkezetű Vallonia fokozatosan veszített gazdasági potenciáljából, és az új területfejlesztési hajtóerők egyre inkább kedvező hatást fejtettek ki Flandriában. A flamand vállalkozói réteg felismerve az új térformáló tevékenységek fejlesztő szerepét az ország modernizálására való hivatkozással az állami erőforrások tradicionális mechanizmusainak újrafogalmazását követelte. Ez a fogyasztási típusú gazdasági regionális nacionalizmus nem fordul totálisan szembe a központi állammal, nem kívánja a képviselt régiót kivonni az állam fiskális és monetáris politikájának hatóköréből, hanem saját érdekei alapján új normák megfogalmazását igényli (Johnson, 1968.). Tevékenységének középpontjában 4 Külpolitika
