Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 2. szám - FRANCIA KÜLPOLITIKA - Győri Enikő: A francia törvényhozás és az európai integráció
Győri Enikő 1979-ben azonban több olyan esemény is történt, mely ezen helyzet megváltoztatását vonta maga után. Ekkor vezették be a közvetlen EP-választásokat, így hirtelen szakadék támadt az európai testület és a nemzeti parlament között. A francia képviselők bizalmatlanul tekintettek Brüsszelre, a székhelyüket áttevő EP honatyákra, s tudni akarták, mit csinálnak ott. Szintén ugyanebben az évben fordult elő először, hogy a nemzetgyűlés megtagadta egy közösségi irányelv átültetését.1 Ez felhívta a figyelmet arra, hogy a törvényhozásnak időben kell tájékozódnia a brüsszeli jogalkotás menetéről, hogy arra még idejében tudjon hatást gyakorolni, azaz hogy ne állítsák a parlamentet kész tények elé. Harmadik okként az említhető, hogy az 1970-es évek végére megbomlott a hatalmon levő jobboldal egysége: a Chirac vezetésével megszerveződő RPR és a Giscard d' Estaing nevével fémjelzett UDF között egyre erősebb lett a szembenállás, ugyanakkor a baloldal Mitterrand vezetésével teljesen újjászületett, és egységesen lépett fel. Ebben a helyzetben a parlament könnyebben tudott engedményt kicsikarni a kormánytól az Európa-politika terén. Mindezek következtében az 1979. július 6-án elfogadott 79-564. számú törvénnyel módosították a parlamenti gyűlések működéséről szóló, 1958. november 17-i 58-100 sz. rendeletet, és létrehozták külön a nemzetgyűlés és külön a szenátus Európai Közösségi Ügyek Delegációját. E testületek bő tíz éven át leginkább csak vegetáltak. A18 tagú, kis titkársággal működő delegációk fő feladata az volt, hogy a két házat tájékoztassák az európai közösségbeli történésekről. Az 1988-as választások után a szocialista párt többséghez jutott a nemzetgyűlésben, kormányt alakíthatott, de nem szerezte meg a mandátumok abszolút többségét. így lehetőség nyílt újabb engedmények elérésére a parlament számára. Ennek eredményeképp 1990 májusában radikális fordulatot sikerült elérni egy új törvény elfogadásával: a Josselin (a nemzetgyűlési delegáció akkori elnöke) nevével fémjelzett jogszabály értelmében a delegációk létszámát 36-ra növelték, az általuk készített dokumentumokat elismerték parlamenti dokumentumként, valamint kötelezték a kormányt arra, hogy minden EK-beli történésről tájékoztassa a törvényhozást, beleértve a folyamatban levő tárgyalásokat is. A delegáció tehát jelentéseket készíthetett, amelyeket nyilvánosságra lehetett hozni, illetve meghallgathatta a kormány tagjait az érdeklődésre számot tartó kérdésekről. Delors 1988-ban azt jósolta, hogy tíz éven belül a jogalkotás 80 százaléka uniós eredetű lesz. Ma azt mondhatjuk, hogy a kilencvenes évekre a nemzeti jogszabályok mintegy 60-70 százalékát közvetlenül befolyásolják az unióban hozott normák.2 Az Európai Unió létrehozásáról szóló szerződés pedig tovább növelte a szupranacionális szinten meghozandó döntések körét.3 1992-ben a nemzetgyűlési delegáció indítványozta, hogy - mivel a maastrichti szerződés miatt amúgy is módosítani kellett az alkotmányt - az alaptörvényben szerepeltessék az uniós ügyekkel foglalkozó delegációkat. Ez a javaslat a szenátus ellenállásán megbukott. A maastrichti szerződés megerősítéséhez szükséges 1992. június 25-i alaptörvény-változtatás révén azonban bekerült egy új fejezet - „Az Európai Közösségekről és az Európai Unióról" 46 Külpolitika
