Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1998 (4. évfolyam)
1998 / 2. szám - FRANCIA KÜLPOLITIKA - Szemlér Tamás: Franciaország Európa-politikája az ezredfordulón
Franciaország Európa-politikája az ezredfordulón nemzetközi tőkeáramlást meghatározzák, globálisak, és képesek arra, hogy a történelmi tradíciókon nyugvó politikai irányvonalakat is megváltoztassák. Erre az ezredforduló küszöbén Franciaország közép- és kelet-európai politikájában reális esély van, amit tovább növel a Párizs számára hagyományosan nagy jelentőséggel bíró biztonsági szempontok figyelem- bevétele, valamint annak a politikának a térnyerése, amely Franciaország nemzetközi tekintélyét Európa megerősödésén keresztül kívánja növelni. 3. Franciaország és az európai biztonsági struktiíra A második világháború után Franciaország nagyhatalmi kiváltságait fokozottan igyekezett felhasználni elsősorban saját maga, másodsorban Nyugat-Európa biztonsága érdekében. A sorrend fontos: Franciaország számára az elsőrendű feladat saját biztonságának garantálása volt Németországgal szemben. A francia politikai befolyás és a legyőzött Németország helyzete a második világháborút közvetlenül követő időszakban ezt különösebb gond nélkül megvalósíthatóvá tette; később, az európai integrációs folyamat beindulása, majd az 1963. január 22-én aláírt Elysée-megállapodás a békeidőknek jobban megfelelő kereteket teremtett a folyamat számára. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy ahol a két szempont - Franciaország (németektől való) biztonsága, illetve a nyugat-európai biztonságpolitika - ütközött, ott Párizs egyértelműen az elsőt tekintette fontosabbnak: az Európai Védelmi Közösség (EVK) (Pleven-terv néven a franciák által kidolgozott) tervét több évnyi vajúdás után 1954. augusztus 30-án a francia nemzetgyűlés elutasította.19 Azt, hogy a németekkel szembeni bizalmatlanság több évtizedes jól bejáratott kapcsolatok után sem szűnt meg teljesen, jól érzékelteti a rövid hatótávolságú, nukleáris robbanótöltettel felszerelhető francia rakéták folyamatos hadrendben tartása. Nyugat-Európa egészét tekintve a feladat a két szuperhatalom közé beszorított térség önálló biztonsági garanciáinak megteremtése volt. Ez már lényegesen nehezebb feladatnak bizonyult az előzőnél, mivel az 1949-ben létrejött NATO legitimálta az amerikai beleszólást a kontinens biztonsági ügyeibe. Erre persze Nyugat-Európa rá is szorult, hiszen katonai ereje önmagában nem nyújtott megfelelő védelmet egy esetleges szovjet támadás ellen, illetve nem lett volna képes megfelelő elrettentést alkalmazni egy ilyen támadás megakadályozására.20 Nyugat-Európa amúgy is korlátozott lehetőségeit egy önálló biztonságpolitika kidolgozására tovább gyengítette az EVK látványos kudarca. Franciaország ebben a helyzetben különutas politikával demonstrálta önállóságát, amelyen keresztül gyakran igyekezett magát az önálló nyugat-európai biztonságpolitika letéteményesének beállítani. Az önálló francia atomerő (force de frappe, csapásmérő erő) ezzel együtt elsősorban francia biztonságpolitikai célt („az erősebb elrettentését a gyengébb által"21) szolgált, önmagában azonban nyilvánvalóan nem lehetett elegendő a szuperhatalmak atomrakétáinak ellensúlyozására. Franciaország távolmaradása az 1963. augusztus 5-én a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által Moszkvában aláírt részleges 1998. nyár 35
