Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 4. szám - POLITIKAELMÉLET - Rostoványi Zsolt: Civilizációk háborúja? Huntington és Bassam Tibi felfogásáról
Civilizációk háborúja? rút, ahogyan a kulturális azonosságok sem feltétlenül vezetnek harmóniához. Az is magától értetődő, hogy a konfliktusok hátterében számtalan „nem kulturális" tényező található. De vajon szemet hunyhatunk-e egyfelől a nemzetközi rendszer szintjén, a civilizációs törésvonalak mentén erősödő polarizáció, másfelől a civilizációs-kulturális folyamatok és jelenségek korántsem csupán Huntington, hanem sok más teoretikus által is kimutatott „reneszánsza" s ennek veszélyes következményei fölött? Miért fontos mind Huntington, mind Tibi könyve, s minek tulajdonítható ennyire ellentétes és szélsőséges megítélésük? Mindketten lényegében egy, a világ egészének fejlődése szempontjából meghatározó filozófiai ellentétpárra, az univerzalizmus-relativizmus dichotómiára próbálnak választ találni. A mai kaotikus, anarchikus nemzetközi rendszert látszólag ellentétes folyamatok egyidejű jelentkezése jellemzi (globalizáció versus lokalizáció, integráció versus dezintegráció, univerzalizáció versus partikularizáció stb.). Ezek a folyamatok nem csupán egyidejűleg mennek végbe, hanem kiváltó tényezőik is gyakorta ugyanazok, s egymással szorosan összefonódó gazdasági, politikai, kulturális dimenziókkal rendelkeznek. Ahogy James Rosenau írja legutóbbi tanulmányában, maga a lokalizációs folyamat globalizálódik, mégpedig „a territoriális és kulturális identitást ért külső nyomás és fenyegetettség" következtében. Ráadásul maguk az egyes folyamatok is különféleképpen értékelhetők, hiszen mindegyiknek vannak negatív és pozitív oldalai, kísérőjelenségei egyaránt. A globalizáció s vele együtt a modemitás egész világra történt kiterjeszkedése például napjaink egyik leginkább meghatározó folyamata. Ez azonban kétféleképpen is értékelhető. Egyfelől úgy, hogy a modernizáció révén dinamikus gazdasági fejlődés történik, a demokrácia és az emberi jogok a világ mind nagyobb részén érvényesülnek, másfelől viszont úgy is, hogy a nyugati civilizáció és kultúra saját dominanciáját és hegemóniáját kívánja érvényesíteni az egész világon, s a partikulárist kívánja univerzálisnak feltüntetni. Maga a látványos technikai-gazdasági fejlődés is értékelhető eredendően pozitívan, ugyanakkor megemlíthetők azok a tagadhatatlanul negatív kísérőjelenségek is, amelyek esetenként felül is múlhatják a pozitívumokat. Mind Huntington, mind Tibi az említett ellentétes folyamatok között próbálnak valamilyen módon „egyensúlyt teremteni", valamilyen dialektikus kapcsolatot kialakítani. Tibi a strukturális globalizáció és kulturális fragmentáció egyidejűségét húzza alá, Huntington ugyanezt mondja, amikor a modernizációt és westemizációt különíti el markánsan egymástól, s kijelenti, hogy „a modernizáció és a gazdasági fejlődés nem igényel és nem is hoz létre kulturális westemizációt". Bár mindketten a közös pontokat keresik, eközben Huntington „ingája" inkább a lokalizáció, fragmentáció, míg Tibié a globalizáció irányában leng ki. Kísérletük félsikere, ellentétes megítélése és megítélhetősége elsősorban nem nekik róható fel: a világ ilyen. Ellentétes, ellentmondásos és zűrzavaros. Ok legalább megpróbálják megérteni, leírni és magyarázni. Azért ez sem lebecsülendő teljesítmény. 1997. tél 55
