Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 4. szám - POLITIKAELMÉLET - Rostoványi Zsolt: Civilizációk háborúja? Huntington és Bassam Tibi felfogásáról
Civüizációk háborúja? olyan világméretű gazdasági rendszerbe integrálni, amelyben saját dominanciája érvényesül". Mintha csak valamelyik „harmadik világbeli" vagy „újbaloldali" teoretikus Nyugat-kritikáját olvasnánk! És ezzel még nincs vége! Huntington utal arra a „kettős mércére", amely a nyugati elvek és a nyugati gyakorlat közötti eltérésben jut kifejezésre, s amely az univer- zalisztikus törekvések elkerülhetetlen velejárója. „A demokráciát dicsérik, de nem akkor, amikor fundamentalistákat segít hatalomra; Iránt és Irakot megpróbálják elzárni a nukleáris fegyverek elől, nem így azonban Izraelt; a szabadkereskedelem a gazdasági növekedés elixírje, azonban nem a mezőgazdaságban; Kínát felelősségre vonják az emberi jogok megsértéséért, nem vonják viszont felelősségre Szaúd-Arábiát; az olajgazdag kuvaitiak elleni agressziót keményen elítélik, nem így az olajjal nem rendelkező boszniaiak ellenit" (184. o.). Megemlíti azokat a konkrét kudarcokat, presztízsveszteségeket, amelyek a Nyugatot az elmúlt években érték, amikor valamilyen „univerzalisztikus" értéket érvényesíteni kívánt (például az emberi jogokat Kínában). Szerinte a nyugati demokráciafelfogással szemben a legnagyobb ellenállás az iszlám és az ázsiai civilizációkban tapasztalható, s növekvő gazdasági erejük következtében az ázsiai országok is mind „immunisabbá válnak" az e téren rájuk nehezedő nyugati nyomással szemben (194-195. o.). Milyen lehetőségek állnak a nem nyugati régiók előtt? Huntington hármat vázol fel: egyik az elutasítás, lényegében a modem világtól való elzárkózás, vagyis mind a modernizáció, mind a westernizáció elvetése; a másik a „kemalizmus", vagyis a modernizáció és wes- temizáció egyidejű alkalmazása, a saját kultúra szétrombolása és egy más civilizációból importált kultúra meghonosítási kísérlete; a harmadik a „reformizmus", amelyik a saját kultúra megőrzése mellett próbálkozik a modernizációval (72-78. o.). Huntington az utolsó mellett voksol, s a modernizációt Braudelt idézve „az egyes számú civilizáció győzelmének" nevezi, amely nemhogy nem jelent nyugatosítást, hanem ellenkezőleg: a Nyugat relatív hatalmát csökkenti, és megerősíti a nem nyugati civilizációkat. Végső következtetése nagyban emlékeztet arra, amit Toynbee állít az A Study of Historybm: mintegy 100 évvel hatalmának 1920-as „csúcspontja" után a Nyugat még mindig a legnagyobb hatalommal bíró civilizáció lesz, s azután is megőrzi vezető szerepét a tudományos kutatási és fejlesztési potenciál, a civil és katonai technológiai újítások terén, viszont egyéb területeken a vezető szerepet a nem nyugati civilizációk magállamai veszik át. 2020- ban a nyugati civilizáció hatókörébe tartozik majd a világ területének 24 százaléka (szemben a korábbi 49 százalékos „csúccsal"), a világ népességének 10 százaléka (48 százalék), a világon megtermelt társadalmi össztermék 30 százaléka (70 százalék), az ipari termelés 25 százaléka (84 százalék) s a katonai potenciál kevesebb mint 10 százaléka (45 százalék). „1919-ben Woodrow Wilson, Lloyd George és Georges Clemenceau gyakorlatilag az egész világot ellenőrizték. (...) Száz évvel később az államférfiak egyik kis csoportja sem lesz már ilyen helyzetben, hogy hasonló hatalma legyen. Amennyiben mégis lesz valamilyen hasonló csoportosulás, azt nem a három nyugati ország, hanem a hét vagy nyolc nagy civilizáció magállamainak vezetői fogják alkotni" (91. o.). 1997. tél 49
