Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 4. szám - POLITIKAELMÉLET - Rostoványi Zsolt: Civilizációk háborúja? Huntington és Bassam Tibi felfogásáról
CMizáák háborúja? csak 0,1 százaléka). Ami pedig a nyugati, mindenekelőtt amerikai fogyasztási szokások és minták, de akár az amerikai médiatermékek univerzalizálódását illeti, egyfelől olyan technikákról van szó, amelyeknek nincsenek komoly kulturális következményei, másfelől ezeket a befogadók saját civilizációs értékeik és normáik szűrőjén át értelmezik. Végezetül a globális kommunikáció testesíti meg, szimbolizálja a nyugati hegemóniát, ezért heves Nyugat-ellenes reakciók kiváltója (56-59. o.). Tibi szerint „minden univerzalizmus puszta vágyálom" (13. o.). O maga nagyon nem szereti Amerikát, a jelenlegi „multikulturális és feminista Amerikát", amely sem nem nyugati, sem az Európán kívüliek példaképéül nem szolgálhat. A strukturális globalizációt napjaink meghatározó jelenségének tartja, amelynek azonban nem mond ellent a kulturális frag- mentáció. A globalizáció ugyanis nem vezetett sem a „világkultúra" kialakulásához, sem „az össze nem hasonlítható kultúrminták standardizálásához". „A Coca-Cola gondolkodási mód és a tömegfogyasztási szokások még nem hoznak létre kultúrát" (127. o.). „A kultúra mint szellemi termék, mindig helyspecifikus" (171. o.). Tibi ugyanakkor univerzális érvényűnek tartja az emberi jogok etikáját, a racionalizmust, a modem racionális tudást, amelyek egy „globális civilizáció" alapját kell hogy képezzék (152. o.). Másutt már mint tényről beszél a „tudományos-technikai globális civilizációról", úgy is, mint a „modem" megtestesítőjéről (103. o.). A „West-Rest" dichotómia, vagyis a nyugati és a nem nyugati civilizációk szembenállása kapja talán a legnagyobb hangsúlyt mindkét munkában, hiszen ez munkál a háttérben akkor is, ha nem kifejezetten ezzel a kérdéssel foglalkoznak. Huntington könyvében e téren komoly belső ellentmondás tapasztalható, hiszen míg egyfelől mondanivalójának jelentős része a West-Rest szembenállást hangsúlyozza, másfelől a „két világ" paradigma bírálata kapcsán leegyszerűsítésnek tartja a világ két részre osztását, mivel a Nyugat nagyjából egységes, a nem nyugati társadalmakban viszont jószerivel semmi más közös vonás sincs, mint az, hogy „nem nyugatiak" (33. o.). Két, egymással ellentétes vélekedést vázol fel a Nyugat hidegháború utáni helyzetével és pozícióival kapcsolatban: egyik a Nyugat győzelmét, szinte teljes dominanciáját hirdeti, ezzel szemben a másik úgy véli, a nyugati egy hanyatló civilizáció, s a Nyugat politikai, gazdasági, katonai hatalma csökkenőben, visszaszorulóban van más civilizációkhoz képest. Huntington e másodikat fogadja el, mégpedig a következő érvek alapján: a) A nyugati hatalom felfelé ívelésének időszaka mintegy négyszáz évig tartott, vélhetően hasonló hosszúságú lesz a hanyatlás is. Hedley Bulira utal, aki szerint a nyugati dominancia 1900 körül érte el csúcspontját, s említi Spengler munkáját is. Állítását egy táblázattal támasztja alá, amelyben az egyes civilizációk politikai ellenőrzése alá tartozó területeket veti össze 1900 és 1993 között. Eszerint a nyugati fennhatóság alá tartozó területek részesedése a világ összterületéből 1900-ban 38,7 százalék, 1920-ban 48,5 százalék és 1993-ban már csak 24,2 százalék. 1997. tél 47
