Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 4. szám - POLITIKAELMÉLET - Kiss J. László: A nemzetközi rendszer modernizációja: a nemzetközi rend és biztonság változásai
Kiss J. László is az ENSZ-et állította áz általa meghirdetett „világrend" középpontjába, úgy a kelet-nyugati konfliktus lezárulásával megnőtt az az óhaj, hogy az ENSZ vállalja fel az „új világrend" létrehozásának a szerepét. Míg a Népszövetség tevékenysége alig 15 év alatt véget ért, az ENSZ nem csupán a hidegháború negyven évének megosztó politikáját élte túl, hanem azt a fejlesztési segélypolitika irányában funkcióinak a bővítésére is felhasználta. 1985-től, ahogy a kelet-nyugati konfliktus veszélye csökkenni kezdett, a biztonságpolitika területén is megnövekedett a szerepe. Az ENSZ 1994 végéig csaknem 30 békebiztosító akciót hajtott végre, és kétszer a Nobel-békedíjat is megkapta. A hidegháboai után a „világállam" képviselői az Elias-féle civilizációs folyamatot megerősítő fejlődést látnak az ENSZ mandátuma alapján kibontakozott és a korábbiakkal ellentétben a „belügyekbe" való kooperatív beavatkozás jelentő politikában, legyen szó békefenntartásról és annak „kierőszakolásáról", az iraki szuverenitás korlátozásáról vagy a humanitárius segélynyújtás feladatáról. A kritikusok az ENSZ-nek legtöbbször egy olyan kvázi világkormány szerepét tulajdonítják, amelyet nem képes betölteni, s így a szemükben inkább csak a politikai retorika és a deklarációk színhelye. Mindazonáltal nem lehet kétséges, hogy az ENSZ a világpolitika fontos intézménye, amelyben háborúról és békéről, leszerelésről, a gazdasági fejlődésről, a világélelmezésről és az ökológiáról stb. döntenek. Tény, hogy a globális interdependencia hálózata elég sűrű, a globális problémák elég súlyosak ahhoz, hogy egy ilyen szervezet lét- jogosultsága - a szükségszerű reformokkal együtt - egy pillanatra sem legyen kérdéses.62 Ahogy az anarchiamodell, úgy a „világállam" koncepciója esetében is elmondható, hogy a nemzetközi rendszer működésének csupán egy metszetét s nem annak teljességét képes megmagyarázni. Az első pillantásra bármennyire kívánatos a tartós nemzetközi együttműködésnek egy „világállam" keretében történő hierarchikus irányítása, azonban annak megvalósítása legalább annyira problematikus, mint irreális. Problematikus a „világállam" víziója, mivel aligha várható el, hogy valamennyi állam kész lenne önkéntesen alávetni magát egy „világállamnak". Továbbá feltételezhető, hogy a nem engedelmeskedő államok „megszelídítése" katonai erőszak, a hatalompolitika eszközeinek alkalmazása nélkül nem lenne lehetséges. A szervezett erőszak-alkalmazásnak a XX. század végére felhalmozódott katonai arzenálja szempontjából a nemzetközi kapcsolatoknak egy „világállam" által történő és a katonai erőszakot nem nélkülöző „civilizálása" aligha lenne igazolható. A „világállam" a világ tényleges „pacifikálását" sem tudná megvalósítani. A második világháború óta eltelt időszak arról győzhet meg mindenkit, hogy az államon belüli (polgár (háborúk gyakorisága és azok áldozatainak a száma meghaladja az államközi konfliktusokét. Ha az államok a saját belső konfliktusaik felett nem képesek úrrá lenni, és a fegyveres konfliktusaikat sem tudják megakadályozni, úgy aligha lehetne hasonló feladat teljesítését egy „vi- lágállamtól" elvárni. Továbbá nincsen meggyőző jele annak, hogy az államok készek lennének szuverenitásukról egy „világállam" javára lemondani. A nemzetközi szervezetek számának növekedése ugyanakkor a „világállam" kialakulásának nem megdönthetetlen bizo28 Külpolitika
