Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 4. szám - POLITIKAELMÉLET - Kiss J. László: A nemzetközi rendszer modernizációja: a nemzetközi rend és biztonság változásai
Kiss /. László a hatalmi egyensúly („balance of power") eszméje lett, amely az államok hegemón hatalmi igényének megfékezését éppúgy magában foglalta, mint azt a tényt, hogy egyetlen állam sem volt elég erős ahhoz, hogy akaratát a másikra erőszakolja vagy „birodalmat" alapítson. Az európai politika világa többé nem egy ideológiai egységgel, hanem a saját nemzeti érdekeiket követő szuverén államok összességével és azok változó szövetségi kapcsolataival vált egyenlővé. A pápa-császár középkori szuverenitásának a szétparcellázódása s ennek megfelelően az egymással konkuráló középkori partikularizmusok megerősödése, a központi, a regionális és lokális hatalmak és érdekszövetségek között kialakult lojalitási kényszerek versengése, nem utolsósorban a keresztény egyház egységének a reformációban kifejezésre jutott visszavonhatatlan felbomlása egyaránt ott munkált a modem abszolutista állam kialakulásában. A központosított, abszolutista állam végleg szakított a biztonság „privatizálódásának", a középkori magánháborúk és lojalitási kényszerek pluralizmusának a világával. Az állam magán kívül „magasabb hatalmat" nem ismert el. Az állam, a szuverén iránti lojalitás kizárólagossá vált. Az erőszak-alkalmazás centralizálódásával és monopolizálódásával végbement a keletkező államvezetés, a külpolitika fő kérdésének, a háborúnak és a vallásnak az „államosítása" és territorializálódása („cuius regio, eius religio"). Az erőszak alkalmazása vagy annak megszüntetése, a háború és a béke kérdése az államérdeket megtestesítő szuverén kizárólagos, „államosított" jogává vált. A harmincéves háború vége kulturális és vallási értelemben is egy új térbeli és politikai rendet teremtett Európában. Egyértelművé vált, hogy többé nem a politika áll a vallás, hanem a vallás az államérdek, az államvezetés szolgálatában.24 A vesztfáliai rendszer működésében a „szabályzó elvek" sora konstituálta a „rendet": az államok nemzetközi rangpozíciójának értelmében a birtokolt vagy ellenőrzött terület nagysága („territorialitás elve"), az államok autonómiáját kifejező és az „államérdeket" szolgáló hatalommaximalizáló magatartás, az ennek korlátozását célzó „hatalmi egyensúly" és nem utolsósorban az államoknak a készsége, hogy kölcsönösen elismerjék egymás szuverenitását népeik és államterületeik felett. A territorialitás és az autonómia elvén nyugvó vesztfáliai államrendszer kialakulása éles határt vont a „politikai állam" és a „természeti állapotot" tükröző, még „politika előtti" nemzetközi rendszer, a belső rend és a külső „rendnélküliség", a hierarchia és az anarchia, a centralizáció és decentralizáció, az állam iránti kizárólagos lojalitás és a külső versengő lojalitások világai között. A nemzetközi rendszer decentralizált, anarchikus világában az államok magatartását a „belső rend" világának a kiterjesztésére és mindenfajta külső függőség csökkentésére, illetve annak elkerülésére irányuló törekvés, a hatalom „abszolutizálása", de egyúttal a hatalmi egyensúly állandó „tesztelése" jellemezte. Az államoknak a szuverenitás gyakorlását és a külső „függőségek" elkerülését célzó, állandó expanzív magatartása egyúttal az autarkia kifejeződése volt. Ebben a világban az uralkodói hatalom merkantilista gyarapítása, az állandó hegemóniára való törekvés mint az államok „közös célja", vala12 Külpolitika
