Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - DOKUMENTUM - Sz. Bíró Zoltán: Kelet-Közép-Európa és Oroszország érdekei
Kelet-Közép-Eitrópa és Oroszország érdekei nökválasztás „levezénylése" és a hatalom azt követő újrafelosztása hogy az állam közhatalmi funkcióinak különböző tulajdonosi csoportok általi „privatizálása" többek között ahhoz kell, hogy a nemzetközi összehasonlításban ma még gyakran nem elég erős orosz nemzeti tőke külpiaci mozgását és lehetőségeit az állam politikai eszközeivel segítse. Az államhatalom „magánosítását" végrehajtó új orosz tulajdonosi csoportok nem új konfrontációt, hanem gazdasági mozgásteret akarnak. Nem véletlen, hogy '96-tól mind nyíltabban fogalmazzák meg befolyásos politikai tanácsadói körökben, hogy a valódi kompromisszum a NATO-bővítés kapcsán nem elsősorban katonai és biztonságpolitikai engedményekben fejeződhet majd ki (bár az erről folyó tárgyalások jelentőségét nyilván senki sem vonja kétségbe), hanem O- roszország piacra engedésében, a fejlett technológiák piacának Moszkva mint vásárló előtti megnyitásában, a kommunikációs forradalom legújabb vívmányaiba történő bekapcsolásában, az Európát behálózó nagy közlekedési és szállítási folyosók minél gyorsabb közös kiépítésében és más gazdasági természetű együttműködésekben. Oroszország mind bel-, mind külpolitikai tekintetben rendkívül érzékeny, mondhatni kényes periódusában van. Rég elmúlt a Szovjetunió széthullását követő hónapok eufórikus, Nyugat-barát hangulata. A szovjet múlttal való radikális politikai szakítás akkor, '91—92 fordulóján nemcsak a történelmi örökség megtagadását, a szovjet típusú társadalmi rendszer felmondását, a birodalmi kötelékek elmetszését jelentette, de a világgazdaságba történő mihamarabbi visszailleszkedés akaratát is kifejezte. Amikor tehát jelcin és politikai szövetségesei a 90-es évek elején számos jelét adták Oroszország határozott és gyors integrálódási szándékának, akkor abban nem csupán elhibázott helyzetmegítélést kell látni, bár részben nyilván azt is, de legalább annyira az új politikai elit külvilágnak szánt üzenetét is: Oroszország szakít az Európán kívül rekedtség és önkirekesztés hagyományával. És ezen - ügy tűnik - a felmerült problémák és teljesületlen vágyak ellenére sem kíván Moszkva változtatni. Legfeljebb realistábban (ha még nem is mindig realistán) ítéli meg szerepét, illetve megpróbál élni - teljesen indokoltan - a NATO-bővítéshez kapcsolódó alkufolyamat lehetőségeivel. Ez persze nem jelenti azt, hogy az oroszországi politikai elit (vagy legalábbis annak jelentős része) ne lenne csalódott, vagy éppen indulatos. Az aránytévesztő kezdeti várakozások ugyanis mára nem egy esetben önmaguk ellen fordultak. Ennek talán leglátványosabb példája a korai nyugatos elkötelezettségű orosz külpolitika Egyesült Államokkal remélt új típusú, a felek egyenrangú stratégiai partnerségén nyugvó elképzelésének kudarca. Washington az amerikai gazdasági erő legfeljebb tizedével rendelkező Oroszországot csak mint „kisebbik", "irányított" partnert volt hajlandó elfogadni. Moszkvát viszont nem elégítette ki ez a szerepkör, és ez alighanem a stratégiai partnerség aszimmetriáján túl más körülményekkel is összefüggött. A gazdaságilag gyenge, a '90-es évek első felében politikailag is konszolidálatlan Oroszország az együttműködésnek még ebben az aszim1997. nyár 113
