Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - EURÓPAI POLITIKA - Pirityi Sándor: Franciaország és az "európai pillér"
Franciaország és az „európai pillér Március 22-én az amerikai kormány válaszjegyzékében udvariasan, de határozottan elutasította De Gaulle bejelentéseit. A jegyzék hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok és további tizenhárom NATO-ország fenn akarja tartani a szervezet nyugat-európai integrált katonai rendszerét - ha másképp nem megy, akkor Franciaország nélkül. Maga Johnson amerikai elnök ugyanezen a napon kelt válaszlevelében kifejtette: a NATO katonai szervezete és politikai egysége összefügg, az előbbi feloszlatása kételyeket támasztana az utóbbival kapcsolatban is. Március 23-i beszédében az amerikai elnök a nemzeti szuverenitás elavult és szűk felfogásának minősítette a francia tervet. Franciaország washingtoni nagykövete erre március 30-án újabb jegyzéket nyújtott át az amerikai külügyminisztériumban. Eszerint Párizs 1967. március 31-i, tehát egyéves hatállyal felmondja a különböző NATO-parancsnokságok franciaországi elhelyezkedésére vonatkozó 1952-es szerződéseket. A jelzett időpontig az amerikai támaszpontokat is fel kell számolni Franciaországban. Az április 12-i amerikai válasz utalt arra, hogy Párizs az egyoldalú akció helyett az észak-atlanti szerződés módosítását is kérhette volna, nem mindjárt elköltöztetésekről dönteni, ami időzavarba hozza az amerikai katonai vezetést. Bár Franciaország a NATO politikai központjának eltávolítását nem kérte, a szövetség állandó tanácsa 1966. október 26-i ülésén a nemzetközi titkárság Belgiumba való áthelyezése mellett döntött. Az atlanti tömb parlamenti konferenciáján, 1966 novemberében Manlio Brosio főtitkár kénytelen volt megállapítani, hogy a gyakorlatban kettős fokozatú szervezet jött létre: 14 tagállam minden vonatkozásban a szövetséghez tartozik, Franciaország viszont részleges távolmaradásával különleges helyzetbe kerül. A NATO európai erőinek legfelsőbb parancsnoksága 1967. április 1-től a belgiumi Casteau-ban folytatta munkáját, a közép-európai főparancsnokság 1967. június 1-től a hollandiai Brunssumban. A szövetség Védelmi Kollégiuma Rómában talált új szállást. Az 1966 után időszakban Párizs aktív részvevője maradt a Nemzeti Fegyverzeti Igazgatók Konferenciájának, a Független Európai Programcsoportnak, 50 000 katonát állomásoztatott az NSZK-ban, saját gyorsreagálású erőket tartott fenn, s nem szállt ki a NATO rádiólokációs és távközlési-híradó rendszeréből. Franciaország és az atlanti tömb kapcsolata ezután két évtizedre a jelentéktelenségbe süllyedt, majd a szocialista párti Francois Mitterrand, aki külpolitikájában a De Gaulle tábornok által előrerajzolt grandiózus nyomvonalat követte, szinte határozottabban, mint elnök-utódja, a gaulle-istá Jacques Chirac, s aki több virtuóz megfogalmazással ajándékozta meg a francia katonai doktrína iránt érdeklődőket („La dissuasion, c'est moi!" - „Az elrettentés én vagyok!"), 1988. október 11-én a párizsi vezérkari akadémián tartott beszédében vállalkozott a helyzet jellemzésére: Franciaország szolidáris tagja az atlanti szövetségnek, de megőrzi döntési szabadságát 1997. nyár 79
