Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 2. szám - EURÓPAI POLITIKA - Pirityi Sándor: Franciaország és az "európai pillér"
Franciaország és az „európai pillér" Pirityi Sándor P árizsról azt mondják, hogy nagyhatalmi szerepet szán Európának a kontinens megkérdezése nélkül, hogy hatalma és eszközei immár nem felelnek meg saját törekvéseinek, ezért Európa szószólójaként lép fel, s hogy ismét „valaki" akar lenni a világban, mint De Gaulle idején. Akárhogy is áll a dolog, Francia- ország szerepe egy „poszt-amerikai" Nyugat-Európa építésében, a nyugati integrációs szervezetek hatalompolitikai átrendezésében elmélkedésre méltó téma, akárcsak a katonai erő és a nemzeti önállóság vagy a katonai tényező és a politikai manőverező képesség viszonya. Tagadhatatlan, hogy az északi féltekén egyeduralomra jutott egy társadalmi-politikai rendszer, de ezen belül mégiscsak szívós hegemóniaharc folyik, annak keretében egyszerre katonapolitikai „kiszorítósdi" és egyfajta politikai és gazdasági partnervadászat. Úgy tűnik, hogy az önkényes belemagyarázások „Európájában", amely idealizált és végeredményben elvont, de annál divatosabb hivatkozási alap Kelet-Közép-Európa számára, a „kommunizmus" címszó alatt emlegetett közös halálos ellenség sem tudott igazi egyetértést és egységet teremteni, és a konfrontá- ciós elemek hol itt, hol ott bukkannak fel. Nyugat-Európa egyebek között amolyan amerikai-francia hidegháború vagy inkább egy bársonykesztyűs kölcsönös amerikai-francia fojtogatás színtere. A két egyenlőtlen, de nagyra törő hatalom jó ideje hol a NATO-n belül, hol a NATO-n kívül küzd a nagy integrációs szervezetek vezetéséért, azok ideológiájának és arculatának alakításáért, az európai és ahhoz csatlakozó befolyási övezetekért. Történetünknek sajnos arról kell szólnia, hogy a közhiedelem ellenére a nemzetközi viszonyokban általában nemigen kívánatos a demokratikus pluralizmus, nem jellemző a másság iránti türelem, viszont meghatározó a dominancia, a vezető szerep, annak igénylése, az annak megszerzéséért vívott küzdelem és annak kimenetele, amelynek eldöntéséért felhasználásra kerül minden erőtényező, ezen belül a katonapolitika egész eszköztára, a háború nélkül. Ily módon tehát arról is szó van, hogy a katonai potenciál nem csupán a fegyveres küzdelem eszköze, hanem a „fegyvertelené" is, hogy a katonai-politikai csoportosulások nemcsak a kollektív védelem és biztonság letéteményesei, hanem „másod1997. nyár 69
