Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 1997 (3. évfolyam)
1997 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Nagy Péter: Döntéshozatal az Európai Unióban: modellek, alkalmazások, komparativisztika
Döntéshozatal az Európai Unióban döntések prognosztizálására. Az elvárások és a politikai viták eszkalálódása közötti monotonitás tételét alkalmazta a döntéshozatali folyamat kibontakozásának szemléltetésére, illetve az alternatív javaslatok politikai következményeinek prognosztizálására. Ezen tételeknek és az alkuelmélet fogalmainak összekapcsolása képezi a dinamikus modell alapját az N szereplőből és M döntésből álló döntéshozatali rendszerben. A tagállamok döntés előtti belpolitikai mérlegeléseit a szerző a tárgyalások kritikus tényezőjének tekinti, ezért a javasolt modell alkalmazható egy adott tagállam EU-politikáját eredményező belpolitikai folyamataira, illetve annak értékelésére is, hogy a nemzeti szinten elfogadott politika milyen változásokon megy keresztül a belső integrációs tárgyalási folyamatokban. Központi hipotézise szerint a politikai döntések az informális alkufolyamat modelljei alapján prognosztizálhatók, ugyanis a struktúrákon belül az informális alkufolyamat megelőzi a formális vitákat. A modell analitikusan reprezentálja az informális környezetben zajló tárgyalásokat, miközben figyelembe veszi az EU döntési szabályainak tárgyalásokat befolyásoló sajátosságait. Kétségtelen, hogy az informális politikai viták legvalószínűbb kimeneteleit prognosztizáló megközelítés értékes hozzájárulást jelent, önmagában azonban nem teszi lehetővé a megoldásokat eredményező, a tagállamok közötti viszonyokat befolyásoló politikai dinamikának a megértését. Számos politikus vonakodik győzni egy vitában, ha tudja, hogy ezzel elidegeníti jövőbeli támogatóit és szövetségeseit, különösen akkor, ha az elidegenedés nagyon költséges helyzetet teremthet. Bank tétele, amely azt mondja ki, hogy minél többet nyerhet valaki egy rivális álláspont kihívása révén, annál valószínűbb, hogy meg is teszi a kihívást, érdekes és meglepő hatást gyakorolt a politika szereplőire. Bueno de Mesquita a percepciók és elvárások olyan egyszerű modelljét javasolja, amely segít megérteni az alkudozásokat és tárgyalásokat, feltárja a tárgyalásokat rendkívül konfliktusossá tevő feltételeket. Tulajdonképpen egy olyan modellről van szó, amelyben a tagállamok szimultán módon javaslatokkal állnak elő, befolyásolják egymást, értékelik lehetőségeiket, illetve a kérdésben elfoglalt álláspontjaik megváltoztatásával koalíciókat szerveznek. Ezeket a lépéseket szekvenciálisán addig ismétlik, amíg sikerül megoldaniuk a problémát. A tárgyalások során három tényező ismert a tagállamokról: potenciális erejük (ezt a minősített szavazás során alkalmazott súlyok fejezik ki); a vizsgált kérdésben elfoglalt álláspontjuk; valamint az, hogy mennyire fontos számukra a probléma (egy 0-tól 100-ig terjedő skálán kifejezve). Az egyes tagállamok nem ismerik, hogy a többiek hogyan értékelik az alternatív kimeneteleket, illetve milyen felvetéseik vannak kockázataikat és lehetőségeiket illetően, kizárólag saját percepcióik és elvárásaik alapján döntenek, melyek azonban tévesnek is bizonyulhatnak. 1997. tavasz 141
